Őzbak vörös fényben

A tegnap délutáni kellemes időben határjárásra indultam. Nem volt határozott célom, csak titkon gondoltam arra, hogy jó volna zöld küllővel, vagy fekete harkállyal találkozni, mivel már többször hallottam tavaszt hozó kiáltásaikat. Egy odvas fákkal szegélyezett, régen járt ösvényre vitt a lábam, melyet már sűrűn felvert a fák új nemzedéke. Átverekedtem magam a csemeték szövevényén, de madaraknak még a hangját sem hallottam. 

Visszafelé nagy kerülőt tettem. Egy félig víz alatt álló vetés mellett haladtam el. Harsány színei és "hullámai" jól mutattak a ragyogó fényben.

A lesem felé vettem az irányt, ahol rejtőzködő őzek csoportját pillantottam meg.

Hirtelen darvak krúgatását hallottam, de olyan közelről, mintha csak a fasor túloldaláról szólnának. Darvak Turán?!!! Néhányszor volt már szerencsém hozzájuk errefelé, de azért ez mégis szenzáció! Izgatottan siettem a hang irányába, de a nagy fákon túl semmi nem várt. Csak hosszas vizsgálódással fedeztem fel egy kisebb daru csapatot a távolban, a hatalmas zöld vetésterület túlsó mezsgyéjénél álló fák tövében. Aztán ismét felharsant a messze hangzó daru kiáltás. Újabb csapat érkezett.

Nyilván egy kis pihenőt tartottak a vonuló madarak. A nagy távolság miatt a földön szinte nem is látszottak. Sebaj, majd kivárom, amíg újra elindulnak és átrepülnek a fejem felett - határoztam el és a vetés szélén a lenyugvó Nap irányába pár száz métert gyalogoltam. Ott a vadász székemre ülve türelmesen vártam, hogy színesedjék az ég és ismét útra keljenek a darvak.

Csakhamar egy vágtató őzbakra figyeltem fel, amely a tábla közepe felé rohant. Nagy távolságból egy másik bak üldözte, de aztán lemaradt. Túl távol voltak a jó felvételhez. Már meg is feledkeztem a bakokról, amikor az üldözött szépen megindult felém. A vetélytárstól tartva óvatosan közeledett, végül kellemes távolságra ért. A fények már sárgás vörösre változtak. A bak megtorpant, ...

... majd furcsán meghőkölt, ...

... felágaskodott, ...

... majd nagyot ugorva megfutamodott.

A másik bak a közelébe ért, de nem csaptak össze, hanem csak nagy ugrásokkal kerülgették egymást.

Messzire rohantak és ott néztek farkasszemet. Vadul kapáltak, egymásnak szegezték barkás agancsaikat, ...

... de tartották a tisztes távolságot.

Aztán kissé közelebb kerültek. Igyekeztek megfélemlíteni a másikat.

Végül a nagyobb testű és agancsú, de valószínűleg fiatalabb bak hátrált meg.

Az ijesztgetős párbaj vesztese megindult a lenyugvó Nap irányába.

Egyre szebb fények alakultak. A gyönyörű állat legelészve haladt a vörös sugarak forrása felé.

Ott kuporogtam a közelében, engem teljesen megvilágított az esti fény, de őt még a küzdelem izgalma foglalkoztathatta, így nem vett észre.

Mit sem sejtve, nyugodtan haladt a jó irányba.

Úgy tett, mint aki nem futamodott meg, csupán legelészni támadt kedve.

Erősen szurkoltam, hogy a Nap elé érjen. És sikerült az álom kép: barkás őzbak a nyugvó Nap előtt!

Tovább haladva kilépett a vörös fényözönből, de még így is jól mutatott.

Már egészen oldalról láthatott, amikor észrevett és berohant a fák közé.

Éppen jókor hagyott magamra ahhoz, hogy észrevegyem a kisebb csoportokban hirtelen szárnyra kelt darvakat.

Mintha a vetés közepén álló győztes bak is gyönyörködve nézte volna a sosem látott nagy madarakat.

Aztán ő is megindult az éjszakai szállása felé, de ekkor már nyilván észrevett, mert vágtatva haladt el előttem.

Sajnos a gyér megvilágítás érződik a képeken.

Kiürült a szín, se darvak, se őzek nem maradtak és erősen sötétedni kezdett. Én is hazaindultam.

A kocsimtól még visszanéztem a színpompás alkonyi égre és a nagy fákra, melyeknek túloldalán egy váratlan, eseménydús és felejthetetlen fotós kalandot éltem át. Mindezt a darvaknak köszönhetem, mert ha nem járnak erre, nem hallom meg a kiáltozásukat, akkor bizonyára otthon, a TV, vagy a számítógép előtt, egy lélekemelő élménnyel szegényebben töltöm el ezt a napnyugta előtti arany órát.