Dráma a lesemnél

Nem vártam túl sok újat a tegnapi fotózástól, de a reggeli borongásból kibontakozó gyönyörű napsütés ismét a lesemhez csalt. Új díszlet elemként azért kitettem az etetőhöz egy sárga zuzmós ágacskát. 

A cinegék hamar használatba vették.

Csakhamar megjöttek az izgága szajkók, melyek hol az itató szélén, hol az etetőnél keresgéltek.

Nem sokáig várattak magukra az ölyvek sem. A tojó szépen rárepült a karóra, miközben a szemét is megcsillantotta. Ezt azért említem, mert egy korábbi hasonló képemnél éppen ezt a huncut kis csillogást hiányolta egy "kritikusom". Sajnos ezzel együtt sem lett tökéletes a fotóm. Újra lenne mit kifogásolnia az illetőnek.

Az ölyv falatozását már annyiszor megörökítettem, hogy most már oda se figyeltem rá. Jobban érdekelt egy hím fakopáncs mozgolódása. Végigjárta a fatuskókat.

A párja egyenesen az arany ágacskára röpült.

A hím egyre közelebb jött, megült az itató szélén, ...

... majd egy szajkó szemtelenkedése borzolta fel az idegeit és a frizuráját.

Az ölyv korábban elrepült egy darab hússal, de aztán visszatért a maradékért. 

Hirtelen éles vészkiáltás, valóságos jajveszékelés harsant fel a közelből.  Ilyen hangot még sohasem hallottam. - Róka fogta nyúl lenne? Nem, a nyúlsírást ismerem, ez más! Ez inkább valami életéért küzdő madár torkából jöhetett! - gondoltam végül. A közelben tanyázó szajkók heves rikácsolással kapcsolódtak a végveszély hirdetéséhez. Hosszan tartott az idegtépő hangzavar, amely a les mögül, balról szólt, szinte rá tudtam mutatni a helyre. Meg kéne néznem! Az ölyv viszont ott ült előttem. Zavarjam el? - tépelődtem. A vészes hang már percek óta borzolta az idegeimet és szította a kíváncsiságomat.

Döntöttem: lekaptam a fényképezőgépet az állványról, az ölyvvel nem törődve kibújtam a kunyhóból és megindultam a hang irányába. Elvadult terepen, ritkás nádban gázolva jutottam el az olajfűz-bokrok alatt húzódó vízzel telt árokig, amikor a földről felrepült egy karvaly. A hirtelen készült rossz képen is kivehető, hogy a tollaiból csöpögött a víz. Szóval ő a GYILKOS! 

De ki az ÁLDOZAT? A sikoly már abbamaradt, de a vízben, a sás között még vergődött valami.

Nem sok látszott belőle, de felismertem: egy zöld küllő! Az ő sikítását hallottam tehát. Néhány pillanatig mozgott még, aztán a szemem láttára lehelte ki a lelkét szegény, halálra sebzett madár. Megrázott hosszú kínhalála, melynek részben fül-, részben szemtanúja voltam.

Nem gondoltam volna, hogy egy olyan nagy és erős madár is, mint a zöld küllő, áldozatul eshet a karvalynak! A vészsirámból ítélve sokáig küzdhettek. Talán az árokba is azért vonszolta a ragadozó, hogy vízbe fojtva végezzen vele? Hallottam már ilyet...

Az általam gyakran fényképezett, elegáns és sokszor megcsodált karvaly most nekem is megmutatta vérszomjas természetét. Sajnálom, hogy ezekkel a gyönyörű madarakkal így találkoztam. Jobban szerettem volna mindkettőjüket épségben, életük teljében a lesem előtt látni. 

Sokszor mondjuk, hogy az élet és a megélhetésért folytatott küzdelem kegyetlen. Ez sajnos most is beigazolódott.