Rossz nap jó vége

Seres Józsi vadfestő barátomhoz sok közös fotózás emléke fűz. A tavalyi szarvasbőgés óta azonban még csak nem is találkoztunk. Bezárult ugyanis a lehetőség, hogy elérhető közelségű vadászterületen fényképezőgéppel lessünk az erdő állataira. Józsi azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, új kapcsolatot keresett, engedélyt szerzett és pár alkalommal már eredményesen fotózott is egy ígéretes, könnyen megközelíthető helyen. Nemrég örvendeztetett meg ezzel a jó hírrel és egy újabb együttes fotózásra hívott.

Tegnap nehéz napom volt: órákat vártam étlen-szomjan egy kellemetlen orvosi vizsgálatra, azután újabbakat annak eredményére és ezek után őszintén szólva nem sok kedvet éreztem az esti leselkedéshez. Adott szavamat mégsem akartam megszegni, így aztán délután ötkor hosszú idő után újra üdvözölhettük egymást Józsival. 

Kiszórtuk a csalinak szánt hullott körtét, férges almát, dinnyehéjat és egyéb disznó-csemegéket, befészkeltük magunkat a széna bálák mögé és vártuk az állatok megjelenését. A nap erősen tűzött ránk, izzadtunk a harminc fokban, hajtottuk a körülöttünk repkedő, hangosan zúgó termetes bögölyöket és vártunk, csak vártunk. A disznók persze nem mutatkoztak. Olyan kihalt volt az erdő, hogy tán még a madár se járt arra. Józsi a fejét csóválta. Legutóbb ilyenkor már itt voltak! - dörmögte. Én meg magamat szidtam, minek is jöttem, itt úgy sem lesz semmi! Nem volt elég a sok várakozás mára? Legszívesebben szedtem volna sátorfámat, de Józsi miatt nem tehettem.

Hét óra tájt lebukott a nap az erdő fái mögött, legalább már nem vakított és hirtelen hűvösödni kezdett. A hátizsákból előkerült a zubbony. Jól esett már a melege. Újabb fél óra telt el eseménytelenül. Menjünk Józsi! - mondtam, mert a fény egyre gyengült és már nagyon untam magam. Még maradjunk tíz percet! - kérlelt a barátom. És alig hogy ez elhangzott, csörtetés hallatszott: a vezérkoca vezetésével kiszaladt elénk a vaddisznó-konda!

Egyenesen a szétszórt gyümölcsökhöz rohantak és élvezettel, csámcsogva falták a csemegét.

Miközben szorgosan kattintgattunk, hálásan gondoltam Józsira: jó, hogy maradtunk még!

A fények persze már nem voltak ideálisak, ennek dacára igyekeztem használható képeket csinálni.

A szelünk jó volt, a bálák mögött alig láthattak, mégis gyanakodva bámultak felénk.

Józsival ellentétben nekem nem kedvenceim a disznók.

Én a szarvasokat kedvelem, de azok most nem várhatók...

Egyszer csak megiramodott a konda, visszarohantak az erdőbe. Vajon mi történhetett? Amint a riadalom okát kerestem, örömmel láttam, hogy egy szép szarvasbika közelít. De még milyen komoly bika! Mifelénk szokatlanul tekintélyes méretű, még tisztítatlan agancsáról cafatokban lógott az elszáradt bőr.

Sőt, társát követve egy másik agancsos is kisétált elénk! Alig hittem a szememnek...

Fiatalabb lehetett, de az ő koronája már letisztítva, készen díszlett a fején.

A gyümölcsök őket is csábították, jóízűen falatoztak belőlük.

Egyre közelebb jöttek, nem győztem visszazoomolni.

Hol az egyiket, hol a másikat fotóztam és ők ezt gyanútlanul tűrték.

Szépen közeledtek egymáshoz és így már egy képen is elfértek. 

Nem lehettek messzebb tőlünk, mint tizenkét méter! 

Az öregebbik egyenesen felénk nézett, de nem fogott gyanút.

Micsoda mázlink van!

Aztán a fiatalabb valamitől mégis megriadt, elkocogott és a társa ment utána. Ahogy kiürült a szín, boldogan fogtunk kezet Józsival: hála az ő tapasztalatának, türelmének, nem packáztuk el a páratlan találkozást. A viszontagságos nap mégiscsak szép élményekkel ért véget számomra. Köszönöm Józsi!