Tavasziasan enyhe, de felhős napok után mára zavartalan napsütést ígért az időjós. Elhatároztam, hogy hajnalban kinézek a határba. Egy órával a Nap előtt keltem, hogy el ne szalasszam első sugarait, de már a házak között csalódottan állapítottam meg, hogy vékony, összefüggő, sötét felhőréteg takarja a keleti horizontot. Így is maradt, amikor a kocsit hátrahagyva elindultam a sáros földúton. Lassan világosodott. A sokszor látott tájat most kiábrándítóan sivárnak találtam. A réteken sárga fű, a szántóföldek egyhangú barnák, az elvetett gabona gyenge szálai még alig zöldellve sorjáznak és a kopár fák szürke csontvázakként szomorkodnak a mezsgyéken.
Állatok, madarak sem mutatkoztak, mintha csak egymagam lennék a környéken. Sorra hagytam el a nádcsíkokkal tagolt réteket, sehol semmi. Mintha ciánoztak volna! A legnagyobb térségen talajvizes tavacskák fénylettek, talán lesz majd rajtuk vízimadár is?
Már csak a gabonával bevetett lankás szántóföldben bíztam. Még felsétálok a dombtetőre, aztán visszafordulok - határoztam el.
A Nap sugarai éppen akkor törtek át a felhőkön és villantak a szemembe, amikor megpillantottam a dombhajlat mögött megbújó őz csapatot. Ők még alig láthattak, de a feléjük fújó szél elárult. Veszélyt érezve riadtan szaladgáltak az erős, aranyló fényben.
Valami hasonló élményben bízva keltem korán és a rossz előjelek dacára nagy szerencsével éppen jókor érkeztem a jó helyre, ahhoz, hogy "aranyat", arany fényben fürdő tájat és aranyos őzeket találjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése