A kemény hidegek idején a turai kertek fenyőfái a rájuk fagyott zúzmarától, hótól fehérbe öltöztek, mintha csak valamely északi tájról csöppentek volna ide. Gyönyörködtem bennük és azon törtem a fejem, hogyan kellene lefotóznom egyiket, másikat, úgy hogy mutasson is?
Egyik nap hazafelé autóztam a lestől és éppen az egyik ház díszeit, két egymáshoz közel magasra nőtt lucfenyőt csodáltam, amikor a szemem láttára egy vörös vércse szállt le egyikük ágára. Fotózni való csodás pillanat, de a gépem a csomagtartóban pihent! Fékezés, óvatos kicsusszanás az ülésből, pár lépés a kocsi mögé, csomagtér felnyitás... végtelennek tűnő másodpercek, amíg a gép a kezembe került. A madár még ott ült, de egy villanydrót éppen belógott. Kis helyezkedés és végre a kattintás...
... aztán a következő pillanatban már szárnyra is kapott a szép kis ragadozó madár.
Így esett, hogy váratlanul egyszerre fényképeztem egy itthon telelő vércsét és egy hóval megrakott fenyőt.
Ezután sok időt töltöttem a lesemben, tudat alatt talán a téli bundás szép rókára vártam. Az persze nem jött és még az ölyvek is cserben hagytak. Viszont a hóval együtt kis énekesek kezdtek szállingózni.
 |
| Erdei pinty |
 |
| Mezei veréb |
 |
| Csuszka |
 |
| Szajkó |
Jött az enyhülés, majd az eső. A les üvegének párásodásával sokat küzdöttem, kevés eredménnyel. Aznap ölyvek helyett csak egy fakopáncs látogatott meg.
Egyik nap aztán kiderült az ég és szép fényekben várhattam a madárkákat. Unaloműzés gyanánt még a cinkéket sem átallottam lefotózni.
 |
| Széncinege |
 |
| Kékcinege |
A régen látott tengelicnek nagyon megörültem. Évek óta nem jött az etetőmre. Csak egy pillanatra ült meg előttem és már repült is tovább.
 |
| Stiglinc, vagy tengelic |
A hóban pintyek, zöldikék keresgélték az elhullott magokat.
Az első igazi téli vendég, egy fenyőpinty kukoricát majszolgatott előttem.
 |
| Fenyőpinty |
Az erdei pintyek már ismerősként jöttek és táplálkoztak.
A zöldikék egyenesen az etetőbe ültek, csak egyikük jött le a hóra.
A szépséges hím fenyőpinty többször visszatért.
A szajkók szokásuktól eltérően furcsán tartózkodóak voltak. Csak egyikük szállt le a kukoricához.
Legközelebb a hó már csaknem teljesen elolvadt. A zöldikék tízesével rohamoztak és valósággal megszállták az etetőt. Egyik takarta a másikat. Alig sikerült magányos példányt elcsípnem. Ez itt egy tojó...
... ez meg egy hím.
A fakopáncs tojó szemenként hordta el a szotyit.
Egyet felkapott, máshová vitte elfogyasztani, majd jött a következő fordulóra.
Ezzel a mostanában készült, megosztható képeim végére értem. Némi fanyalgással nézem őket: ezekért ültem több alkalommal összesen legalább tizenkét órát a lesemben? Hiszen kezdőként némi túlzással egy délután több fotót készítettem, több fajról és talán jobbakat is!
Nem, nem ezekért várakoztam, hanem a váratlanért, mint az a fenyőfára szállt vércse, az apró csodáért. A meg nem jelent karvalyért, héjáért, az őzekért, a rókáért. Mert meg kell adni az esélyt, hogy megtörténjék a valószínűtlen.
Jelen kell lenni a természetben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése