Három hét képekben

Idestova három hete, hogy nem írtam a naplómba. Ennek nagyon egyszerű oka van, nem sikerült elegendő jó képet összegyűjtenem, pedig istenúccse próbálkoztam eleget. A szigeten egyre kevesebb a téma, hacsak a vadvirágos réteket nem sorolom ide. Tamás barátommal fotóztunk pipacsmezőn ...

... és szamárkórók között.

Minden régi helyünket felkerestük, de csak távoli tucatfotók készültek. Legfeljebb azt a képet tudom megmutatni, amikor idei banka süvölvények első önálló vadászatának lehettünk tanúi.

A holtágban jégmadár híján csak szitakötőket zaklattunk.

Egyik hajnalban a váci kompnál vártuk a napkeltét.

A legutóbbi alkalommal már ki sem mentünk... Majd csak visszatér a jégmadár a holtághoz!

Turán sem volt jobb a helyzet. Szilárd többször látott spektíven keresztül egy réti füles baglyot a 3-as út egy bizonyos szakszán, de lefotózni nem tudta. Erről jutott eszembe, hogy egyszer nekem ez sikerült. Hosszas keresgélés után rátaláltam a 2009 áprilisából származó, elfeledett képre. Megérdemli, hogy megmutassam.

Az erdei itatómba kora tavasz óta hordom a vizet, de eddig nem sok hasznát vettem. Ha néha kiültem mellé, alig mozgott valami. Még a nagy forróság idején sem nőtt meg számottevően a forgalom.

A tavacskám és a kunyhóm környékén tenyésző vaddohány (selyemkóró) magasra nőtt és virágba borult. Átható, édes illata betölti a környéket és a nektárra szomjazó rovarok zsongása különös hangulatot teremt, mintha méhesben lenne az ember. Nemrég fakitermelők jártak arra teherautóval. Ténykedésük nyomán néhány növény a vízbe dőlt. Nem távolítottam el őket, hadd díszítsék a képeimet.

Pár napja aztán végre megélénkült az itató, sok madár érkezett. Leginkább a meggyvágók mutatkoztak.

Egy rég nem látott szajkó is beköszönt.

A fekete és énekes rigók olyan éberek voltak, hogy alig tudtam lekapni őket.

Jöttek még zöldikék és vadgerlék is.

Hosszú idő után végre szórakoztatott az itatóm. Örültem a sok madárnak, csak az a fájó gondolat ötlött fel bennem, hogy mindez azért lehetséges, mert a karvalyok elszoktak innen. Korábban találtam ugyan karvalytollat a vízben és egy elrepülő példányt is láttam ott egyszer, de a gépem elé idén még egy sem került. Sebaj, jöjjenek a kicsi madárkák!

Tegnap délután nagy várakozással indultam a pocsolyámhoz: újabb eseménydús fotózásra számítottam. Azután, mint annyiszor, most is csalatkoznom kellett: semmi mozgás, mintha ciánoztak volna. Hűvös szél fújt, sokszor elborult, egy kevés eső is hullott, talán ezért nem jönnek a szárnyas barátaim. - magyaráztam magamnak az eseménytelenséget. Hatig maradok, ha addig nem jön semmi, akkor szedem a sátorfámat! 

Hatkor még tíz percet adtam reménybeli vendégeimnek. Az is letelt. Na jó, még öt perc, de semmi több! 

És hat óra tizenegy perckor berepült a HÉJA! Az itató szélére ült, vastag csüdjéről rögtön felismertem, de még mielőtt ráfordíthattam volna a gépet, a vízbe ugrott és nagyot kortyolt.

Egy gyors porté, ...

...aztán egy szembe néző totál, ...

... és már el is repült a becses vendég. A halogatás nem jellemző rám, most mégis célra vezetett, mintha csak megéreztem volna a szép ragadozó madár megjelenését. Az öt percből végül még egy óra lett, mert arra számítottam, hogy a veszély elmúltával a kis madarak a vízhez jönnek, de nem így történt. Aznapra csupán a héja villámlátogatásával kellett beérnem. Az sem kevés!