Most már elég!

Még pár nap és búcsút mondhatunk az idei üzekedésnek is. Az állandó esőzések, a reggeli ködök és a velük együtt járó fénytelenség nagyban hátráltatták a fotózási terveim megvalósítását. És persze az őzek sem voltak elég együttműködők. Mintha sokkal kevesebben lettek volna idén mifelénk, mint a korábbi években. Hiába jártam be naponta a megszokott réteket, többnyire csak az őzek hűlt helyét találtam. 

A legutóbbi őzes bejegyzésem óta így volt ez azon az egyetlen reggelen is, amikor még szép napsütés ragyogta be a tájat. Az üres rétekről hazafelé tartva már a földútra tértem. Egyetlen kattintásra sem nyílt alkalmam és a sikertelenség nyomasztó érzésével bandukoltam a kocsim felé. A még mindig lábon álló, sokszor megázott és már barnára színeződött gabonában hirtelen megpillantottam egy szép bakot. Dermedten nézett.

Pár pillanatig tétovázott, azt vártam, hogy sarkon fordul és elvágtat. Ő viszont láthatóan az én irányomba szándékozott volna tovább haladni. Végül engem balról megkerülve tartott a kinézett irányba, jó alkalmat adva ugrásai megörökítéséhez. Az első kép érdekessége a levegőbe rúgott kalász.

A következő kattintásommal éppen az ugrás csúcspontját kaptam el.

A legjobban mégis ez a kép tetszik, mert itt esik a legjobb fény a menekülő állatra.

Ezzel a kis kalanddal mindjárt jobb kedvre derültem. Hát még amikor az utolsó réten egy játszadozó szerelmes párt találtam. Amennyire lehetett rájuk mentem, de így is tőlem távol zajlott a jelenet, majd eltűntek a nádban.

Ekkor úgy gondoltam, hogy innen már csak felfelé fog ívelni a szerencse csillagom: ezeket az őzeket majd itt még máskor is megtalálom és a szerelmi láz elhatalmasodása miatt még több párocskát lesz módom lefotózni.

Nos, csalódnom kellett, mégpedig legfőképpen az időjárás miatt. A következő napokat egy szóval így jellemezhetem: ESŐSZÜNET.

Az egyetlen kivételt a szerda jelentette, amikor az egész napos eső után estére mégiscsak felragyogó fényeket kihasználva egy lucernáson tudtam néhány percig őzeket fotózni. A fiatal suta meg a bak úgy álltak be egy képhez, mint az esküvői fotózáskor a menyasszony és a vőlegény. Éljen az ifjú pár! :)

Volt egy kis kergetőzés is.

Aztán az ara kifutott a színről, párja meg lelkesen loholt a nyomában és keresgélte.

A vasárnap hajnal végre ismét naposnak indult. Az erős lapos fény nemcsak az alanyok szép megvilágítása miatt fontos nekem, hanem így a rejtőzködésem is sikeresebb. Az őzeket a nappal a hátam mögött, árnyékban közelítem meg, őket pedig elvakítja a fény.

Rövid séta után, mindjárt a második rét távolában megpillantottam egy sutát. Egy közbenső nádsziget takarásába húzódtam és az őz felé indultam. A nádfal túlsó felén, annak árnyékában tettem le a székemet. Ebből a távolságból már eredményesen lehetett fotózni.

Jól számítottam: a sutának udvarlója is volt, alighanem az a szép bak, amelynek az ugrásait fotóztam már korábban.

Összetartozásuk nyilvánvaló volt, hamar egymásra találtak.

Húsz méteren belül lehettek. A gép kattogása gyanús volt nekik, meresztették is a szemüket, de az árnyékban mozdulatlanul kuporgó, terepruhás fotóst nem tudták beazonosítani. Így aztán a halk neszt megszokva nyugodtan és fesztelenül mozogtak előttem. Legelésztek, kergetőztek, bújócskáztak, néha egészen kellemes közelségbe kerülve.

A játékot a suta irányította, néha beugrott a gabonába és bár a bak szorosan követte, mégis le tudta őt rázni. A "lóvá tett" hím egyedül tért vissza, egy ideig a gabona belseje felé fülelve tanácstalankodott, majd lefeküdt és a fáradalmait próbálta kipihenni.
Aztán, amikor a suta ismét előjött, a játék újraindult.

Negyvenöt percig láthattam őket, néha egészen közel kerültek hozzám.

Amikor ismét eltűntek a gabonában, angolosan távoztam. 

Az idei, esős őzszezon lassan véget ér. Ugyan kevesebbszer jutottam őz fotózáshoz, mint ahogyan számítottam, de nincs hiányérzetem. Így is akadt elegendő szép élményem és néhány képpel kifejezetten elégedett vagyok. Most már békén hagyom az őzeket. Ennyi elég volt belőlük. Egy darabig...