Zivataros őzszezon

Ma is, úgy mint mostanában mindig még hajnali derengésben ültem kocsiba, hogy újabb őzes kalandokat keressek. Észre sem vettem a fenyegető felhőket. Mire azonban a területre értem, már távoli villámlás hervasztotta le a reményeimet. Még nem esett, így a megfelelő helyen hamarjában előkészültem a villámok fotózásához. Sajnos, a legszebbekről lemaradtam, a zivatar pedig egyre távolodott. Egyetlen kép azért sikerült.

A keleti égen is vészjósló felhők gyülekeztek.

A kelő nap hiába erőlködött, nem tudott áttörni a felhők függönyén.

A zivatar látszólag elvonult, így elindultam a rét felé, az őzekhez. Helyesebben, csak a kedvenc tartózkodási helyükre, mert egyetlen állat sem várt rám ott. Közben hatalmas felhőtömb érkezett a rét fölé, így meg kellett futamodnom.

Szerencsére száraz gúnyával és fényképezőgéppel értem el a kocsimat, kivergődtem a rossz földútról és a felhőszakadás csak a műúton ért utol. Azóta az eső elállt, de ronda, borús időt hagyott maga után. Jobb dolgom nem lévén, unalmamban fogtam most hozzá az újabb bejegyzésem megírásához. 

Már javában tart az üzekedés, de sem az időjárással, sem az őzek mozgásával nem vagyok elégedett és az eddigi képekkel sem nagyon büszkélkedhetem.

Esős hajnalok után az egyik reggel végre jó fények ígérkeztek, de őzeket sehol sem láttam. Csak a legnagyobb rét végén, nagy messzeségben láttam feltűnni egy szerelmes párt. Legalább háromszáz méterre voltak. Arra hiába vártam volna, hogy felém jöjjenek, nekem kellett megindulnom feléjük, vállalva a lebukás veszélyét. A fűzfák takarásában óvakodtam közelebb és közelebb. A szememet rajtuk tartottam, de egyszer csak eltűntek. Észrevettek volna? - aggodalmaskodtam, de tovább gyalogoltam. Elértem az utolsó fedezéket, egy ritkás náddal körülvett bodzabokrot, behúzódtam annak árnyékába. Lehet, hogy csak lefeküdtek...- bizakodtam mégis. Türelem, türelem! - nyugtattam magam. Más esélyem nem lévén vártam. És egyszer csak észrevettem a bakot. Akkor állhatott fel a fekvőhelyéről.

Egy helyben állt. Elővettem a telefont és elindítottam a suta hangot. Felém nézett, de nem közelített.

Erősen figyelt a hang irányába, de nem láthatott. Csupán pár tétova lépést tett.

Aztán kiderült, hogy miért maradt közömbös: ott volt a sutája a közelben. Az is felállt.

Szép pár vagytok! - mondtam magamban.

Több sem kellett a baknak, rögtön bizalmas közelségbe helyezkedett...

... és a párja hajlandóságát tudakolta.

Még pár percig "vonatoztak", a suta próbálta lerázni az udvarlót, de az szorosan követte. Végül eltűntek a nádban.

A borítást már nem láthattam, de legalább nem fogják majd rám, hogy kukkoló vagyok. :)

Még azon a reggelen, hazafelé menet történt, hogy némi túlzással élve majdnem összeütköztem egy takarásból kilépő magányos bakkal. Mindketten meglepődtünk. A szép állat beugrott a rét és a gabonaföld közötti elválasztó nád szegélybe és csak a mögöttes réten állt meg, hogy összeszedje magát. Én persze visszaléptem és kellemes közelségből lefotóztam.

Érdekes, hogy a kattintást hallva sem rám nézett, hanem fejét felvágva próbálta kiszimatolni az ismeretlen veszélyt.

Ezzel a végére is értem eddigi őzes kalandjaimnak. Még pár nap és vége a szezonnak, jó lenne még pár szép képet csinálni!