Nyúl kergetés a tónál

A tegnapi napsütéses tavaszi idő nem hagyott otthon ülni, vágytam a természetbe. Eszembe jutott az a kis vizenyős rét, ahol pár éve hattyúkat fotóztam. Vajon most is feltelt-e vízzel és vannak-e rajta madarak?

Már messziről megláttam a felhős kék eget visszatükröző, náddal szegélyezett tavacska idilli képét és bizakodva tartottam felé.

A bíbicek persze előbb vettek észre engem, mint én őket, így semmi esélyem nem volt, hogy közelebb lopózzam hozzájuk.

Velük együtt rengeteg vadkacsa is felrepült.  Tudtam, hogy órákig nem fognak visszatérni, így nem maradtam tovább.

Késő délután, jó fényeknél újra próbálkoztam, immár megfontoltabban, de amikor a nád mögül kiléptem, csupán három kacsát rebbentettem fel.

Amint ott csalódottan tébláboltam, egy meglapuló vadnyulat pillantottam meg a kis tó melletti műveletlen terület zöldjében. Tudtam, hogy nem fog mozdulni, mert láthatatlannak gondolja magát, így hát megindultam feléje lövésre kész fényképezőgéppel. Már csak tíz méter, már csak öt és a nyuszi csak várt. Óvatosan átaraszoltam a napos oldalára, majd féltérdre ereszkedtem, hogy jobb szögből láthassam - nyugodtan tűrte. A kattogás sem zavarta. Elmosolyodtam, amint eszembe jutott a gyerekkori tréfa, miszerint könnyű nyulat fogni, ha előbb megsózzuk a farkát.

Nos, én akár meg is sózhattam volna, olyan közel voltam hozzá.

Hosszú percek teltek el, miközben a nyúllal "farkasszemet" néztünk. Nem akartam megtörni a varázst, így alig mozdultam, bár fájt már a derekam és zsibbadt a karom a kényelmetlen helyzetben. Kiváncsi voltam, hogy meddig tart a nyuszi türelme? Egyszer megindult, de pár méterrel odébb ismét megpihent a vetésben. Én oda is követtem. Akkor is nyugodtan tűrte a közeledésemet.

Próbáltam az árnyékból a napsütötte részre terelni, de ő csak eszegetett tovább.

Egyszer ismét odébb ugrált, de nem túl messzire.

Oda is követtem, így a gabonaföld belsejében folytattuk a különös fogócskát.

Újabb manőverrel visszatért a vetés szélébe és a gazos felé vette az irányt.

Aztán mégiscsak visszafordult. Már fél órája zajlott a sajátságos nyúl kergetés, lassított üzemmódban.

Végül kiszaladt a lemenő nap által megvilágított zöldbe, ahol még megült egy kis időre, aztán megunta a társaságomat és messzire futott.

Szinte hihetetlen, de kerek negyven percig tartott a játékunk a szelíd vadnyúllal. Közben a nap is a látóhatár felé közelített. A nádbugák díszletében még meg kellett örökítenem a szép vörös fényt. 

Vízimadarak helyett tehát csupán egy vadnyúllal kellett beérnem, de nem bánom. Így is jól szórakoztam. Emlékezetes marad a nyuszi bizalma, az, hogy felismerte, hogy nem kell félnie tőlem. Vagy talán sértődjem meg, amiért nem vett emberszámba? :)