KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2020. június 11., csütörtök

Egyéjszakás kaland

Amint mondják, az idős ember nehezen barátkozik. Ennek ellenkezőjét  bizonyítják az én eseteim. Ráadásul mindegyik későn szerzett barátomat állatok közvetítették. 😆 Egy elkóborolt és hozzám szegődött kölyök kutyának egy költőt, egy zöld küllőnek és egy búbosbanka családnak pedig két természetfotóst köszönhetek. Mindegyik barátság évtizedek óta tart.
Nos, a bankás fotós barátommal napi telefon kapcsolat alakult ki. Miről is beszélhetnénk nap mint nap, ha nem közös szenvedélyünkről, a fényképezésről? Nemrég említette, hogy kuvik fotózást kötött le egy ópusztaszeri tanyán, ahová hamarosan indul. Ez felvillanyozott, gyorsan intézkedtem és a rá következő napra sikerült lefoglalnom a lest. Ezzel elkezdődött a készülődés és az aggódás: vajon nem repülnek ki addigra a fiókák? Vajon az időjárás alkalmas lesz-e? Vajon szerény felszerelésem nem mond-e csődöt az éjszakai bevetésen? 
Barátom terve tökéletesen teljesült, lelkesen számolt be a tapasztalatairól, úgyhogy a kitűzött délután én is nekivágtam a három órás autóútnak. Korábban érkeztem a tanyára és így vendéglátóm - aki maga is természetfotós - megmutatta a kuvikjairól készített képeit. Elámultam a szépségükön. Érdeklődésemre megismertette velem a módszerét. Újat tanulni sohasem késő, örömmel fogadtam az ajánlatát, miszerint szívesen kölcsönzi  a rádió kioldású vakuit. Gyorsan meg is győződtünk a működőképességükről, majd a fényképezőgépekkel, állványokkal, egyebekkel felmálházva elindultunk a leshez. A legelő közepén áll az a korhadt fa, amelynek üregében kuvik fiókák lapultak, vele szemben a beszálló ág, előtte a sátor a fotós számára. Egy gyenge lámpástól várhattam némi derengő fényt az éjszakában. Még világosban hagyott magamra a tanya és a kuvikok gazdája. Mindenfelé felhők tornyosultak és távoli morajlás sejttette, hogy valahol zivatar dúl. Az előrejelzés alapján csoda lett volna, ha megúszom szárazon.
A fény egyre fogyott és az odú bejáratánál megjelent egy fióka buksi feje. Ő is, én is a mamáját, vagy papáját vártuk. Az egy távoli kerítésen már fel is tűnt, de még csak a terepet szemlélte. Végül berepült, egyenesen az odúhoz.


A fa takarásából bukkant elő, mire feleszméltem, hogy nyomjam a gombot, már el is tűnt a táplálék valamelyik éhes utód begyében.


Persze mindig akadt újabb kéregető.


Indulni kell újabb zsákmányért!


Kis idő múltán ismét belátogatott a madár. Addigra már csaknem teljesen besötétedett.




A második berepülés után viszont kopogni kezdett a sátram teteje és hamarosan olyan felhőszakadás tört ki, amilyet keveset láttam. Mintha dézsából öntötték volna az égi áldást, be kellett húznom a sátor cipzárait és befóliázni a technikát, mert a víz a varrásokon át is bejutott. A szűkös kis fedezék jó erősen ki lett pányvázva és így szerencsére állta a szélrohamokat, de azért időnként tartanom kellett, hogy a helyén maradjon. Hatalmas dörgésekkel vonult át a vihar és az égi villanófény is sokszor világította be a tájat. Egy órán át zuhogott, amíg végre lecsendesült és elállt. Újra kinyitottam a boltot és egy fióka is kiült az ablakba. Türelmesen várakozott, de kellett is a türelem, mert a felnőtt madár még egy újabb órán át távol maradt. Talán az átázott tollait szárította? Éjjel tizenegyre járt az idő és még csak két berepülés történt. Természetesen maradtam még. Egyébként is a beszálló ág mindeddig üresen árválkodott, pedig a kis gépemmel csak azt őriztem. Végre aztán megláttam rajta a nesztelenül érkezett kuvikot és azonnal kattintottam. Egeret hozott.


Később egy fél békával tűnt fel.



Hová lett a béka felsőrész? Biztosan megette, hiszen a fióka etetés nagy munka, kell hozzá a kalória. Amikor az ágról elreppent, már a nagy gépet működtettem.


A békacombokat a fiókák szívesen fogadták, még kuvik mama is megcsodálta, hogy milyen hamar eltűntek.


Néhányszor a madár félig bebújt az odúba, talán a gyengébb fiókáknak juttatott  ilyenkor eleséget. Az ekkor készült képek mehettek a kukába. A kis kuvikok szerethették a francia konyhát, mert többször kaptak frissen fogott békát.

Éjfél elmúltával a kicsik már nem ültek ki a bejárathoz, valószínűleg csillapodott az éhségük, mint ahogyan az én fotózási vágyam is. Újabb mennydörgés közeledett, így hát szedelőzködtem. Mire összepakoltam, már ismét eleredt az eső. Zsákkal a hátamon, bőrönddel az oldalamon, három állvánnyal a kezemben botorkáltam a sötétben a szállásom felé. Az elemlámpát jobb híján a számban tartva gázoltam a magas fűben, miközben alul-felül áztam. A felszerelést a kocsi csomagtartójába dobáltam, majd sáros bakancsomtól megszabadulva végre tető alá kerültem. Házigazdám ébren várt, meghallgatta a beszámolómat, majd átázott ruháimat ledobálva végre lefeküdtem. Jól esett az ágy melege, de nem tudtam álomba merülni. Az agyamban kavarogtak az élmények, fájt a lábam és csak forgolódtam. Fél háromkor feladtam. Felkeltem, felöltöztem, beindítottam az autót és kialvatlanságom dacára hazavezettem.
Ezt az egyéjszakás kuvikos kalandot legszebb természetfotós emlékeim között fogom emlegetni. Nemcsak, hogy szép fotókat készítettem és jól szórakoztam, de barátságos vendéglátómtól még egy új fotózási technikát is tanultam. Köszönöm neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése