Az itató dicsérete

Mostanra fotós élményeim legfőbb forrásává vált a lesem, öröm nézni a madarak sürgés-forgását. Az előző két bejegyzésemben kihagytam a vízhez közvetlenül nem kapcsolható képeket azzal, hogy azokat majd ebben a bejegyzésben mutatom meg. 

Sok rigó járt nálam, köztük ez az énekesrigó.

A felkínált napraforgó mag miatt odaszokott egy régen látott csuszka pár.

Egy szajkó banda tagjai rendszeresen lakmároznak a kukoricából, napraforgóból, de a makkot sem vetik meg.

Régi trükköm, hogy hasznosítom az otthon csapdával megfogott egereket. A szajkók ezeket is szívesen fogyasztják.

Szereztem egy mohos, korhadó fatönköt. Úgy gondoltam, hogy ölyvet fogok ráültetni, de sokáig csak a szajkók szálltak rá.

Egyik este aztán megtört a jég és egy egerészölyv engedett a csirkehús csábításának. Csak a kis kompakt gép volt nálam, de így is tetszetős képeket sikerült készítenem.

A sikeren felbuzdulva másnap a komolyabb felszereléssel mentem az ölyvekre. Mielőtt elbújtam a kunyhómba, az őszi hangulat fokozása érdekében még néhány színes levéllel feldíszítettem a tuskót. Bentről megtekintve a művemet aztán azon nyomban meg is bántam a cicomázást, mert ahogyan pestiesen mondják: egy kissé túltoltam a biciklit. Túl csicsás lett a dekoráció. Az ölyv bejött, de az akkor készült képekre nem vagyok büszke.

A fácánok rendszeresen megjelennek a lesem előtt és összeszedik a szétszórt magokat.

Meg kell követnem az itatómat. Sok rosszat mondtam róla az elmúlt években, amikor csak elvétve mutatott valami érdekeset. Sokszor gondoltam, hogy kár a vízért, fáradságért, de azért nem hagytam kiszáradni a legnagyobb kánikulában sem.

Ezen a hosszú és szépséges őszön viszont sok élménnyel, különleges vendégek bevonzásával hálálja meg a sok éves gondoskodást és kárpótol a csalódásokkal teli időkért. 

Legutóbb egy fiatal egerészölyv tűnt fel a lesem előtt. A hús nem érdekelte, a víz kedvéért ereszkedett le hozzám. Egy-kettőre bele is ült és onnan nézelődött.

Nem fürdött, inkább csak lábat áztatott. Nem siette el azt sem.

Az egykori sláger veretes sorai jutottak eszembe: "van egy kis tó a fák alatt, ha beleteszem lehűti a lábamat".

Már jó ideje ült előttem a vízben, szinte mozdulatlanul. Közben a háttérben feltűntek a fácánok. 

Bosszantott, hogy a fácánok valamelyike mindig belógott a képbe, de aztán mégis sikerült egy portrét csinálnom a világos szemű, szép tollazatú fiatal madárról.

Csak nagy nehezen szánta el magát az ölyv, hogy megmártózzék. Első ízben fordult elő, hogy egerészölyv fürdött nálam.

Csatakosan is jól nézett ki a madár.

Végül, jó fél órás hűsölést követően alapos fürdőt vett az ifjú egerész, majd kiugrott a partra. Talán az elégedettségét akarta hirdetni  búcsúképpen a rikoltásával? 

Nekem legalább annyira jól esett ez a kaland, mint az ölyvnek a fürdőzés. Éppen a képeket nézegettem, amikor egy fakopáncs landolt a régi tuskón.

Nemsokára újabb vendég érkezett: egy felnőtt héja. Szinte épp az ázott ölyv hűlt helyére telepedett.

Kisvártatva belépett az itatóba.

Rövid terepszemle után inni kezdett.

Vizes csőrén megcsillant a lemenő Nap fénye.

Úgy látszik, hogy fürödni nem akart. Nézelődött még egy kis ideig, aztán szárnyra kelt.

Így is nagy örömöt szerzett rövid látogatása. 

A sokszor szidott itatómat októberi teljesítése alapján tehát rehabilitálom és érdemeit elismerem. Ennél többet igazán nem várhatok tőle. Habár... ... ... volt már arra példa, hogy őzbak, vagy róka csillapította szomját egy hasonló tavacskánál, úgyhogy van még mit fejlődnie! 😊