Mese a boldogság madaráról

Amikor az ember egy szép természetfotót csodál, nem is gondolja, hogy esetenként milyen trükkök segítségével készítették el azt. A természetfotózásnak is vannak műhelytitkai, amelyeket a szemlélők jobb, ha nem tudnak és melyeket a fotósok amúgy sem szívesen árulnak el. Azt a kérdést, hogy "Hol készült?" kifejezetten utálják. Ilyenkor vagy nem válaszolnak - ami nagy udvariatlanság - , vagy kitalálnak valami mesét. Most én is közreadok egyet...

...

Egyszer volt, hol nem volt, a Duna egyik szépséges szigetén élt egyszer két öreg ember, akik kenyerük javát már megették és szabad napjaikon együtt jártak fotózni. Valaha csodás élményekben volt részük, mert az erdők-mezők bőven kínálták fényképező masináik elé szépséges vadjaikat, madaraikat. Mára azonban oda lett a bőség, hosszú ideje már nem hogy őzet, de még egy egeret sem láttak és a madarak is elkerülték őket. Hetek óta hiába leselkedtek úton-útfélen, kaszálón vagy erdőszélen,  egyetlen állatot sem tudtak lefényképezni. Búsultak is erősen, hogy ennyire elpártolt tőlük a szerencse és már-már arra gondoltak, hogy valaki megátkozta őket.
Folyton azon törték a fejüket, hogyan törhetnék meg az átkot, miképp hozhatnák vissza a régi boldog időket?
Keressük meg a boldogság kék madarát, ő majd segít nekünk! - találták ki végül.
Bár erről csak a mesékben hallottak, biztosra vették, hogy az a csodatevő szárnyas csak a régen látott jégmadár lehet.
Menjünk a kicsi holtághoz, ahol korábban olyan sokszor boldogított minket! - állapodtak meg.
El is indultak, elértek a vízhez, órákig várakoztak a parton, de egyetlen kék madár sem repült arrafelé. Szomorúan tértek haza, de másnap újra próbálkoztak. Akkor már megmutatta magát egy kis kék szépség, de csak messziről, átrepülőben. Hiába hívták, hívogatták, hiába mormoltak varázsigéket, a madárka nem jött közelebb. Mit volt mit tenni, megint csak dolgavégezetlenül, üres tarisznyával, képek nélkül tértek haza.
Harmadszor is elindultak szerencsét próbálni, ám az öregebbiknek útközben nagyon megfájdult a lába. Vágott hát magának egy husángot az erdőszélen, hogy arra támaszkodjék gyalogláskor. Mentek, mendegéltek, amíg a holtághoz nem értek. A víz szélén leültek és a fájós lábú öreg a lágy iszapba szúrta a botját, mert mindkét keze kellett a fényképezéshez.
Hát, lássatok csudát, a vadrózsa bot (mert az volt!) hirtelen hajtást hozott, kivirágzott, majd azon nyomban csipkebogyókat termett!

Elámult ezen a két öreg. Ez jó jel, ma biztosan meglátogat bennünket a boldogság madara! - ujjongtak mindketten. Bizakodva vártak, várakoztak, hívogatták a madarat, de az csak nem jött. Telt-múlt az idő, a csipkeág elhullatta a levelét és a víz színe is megváltozott. Egyszer csak váratlanul eléjük repült és csendben leült a bogyós ágra a kis kékség.

Itt a boldogságunk! - ismerték fel és boldogan kattogtattak.

Fényképezés közben elsuttogták kívánságaikat.

A madár csendesen hallgatta őket.

Látszólag nem is figyelt rájuk, úgy csinált, mintha máson járna az esze, ...

... de az öregek biztosra vették, hogy kérésük meghallgatásra talált.

Elrepüléskor halk csipogással jelezte: "Visszahoztam a boldogságotokat, éljetek hát vele!"

Lám-lám, érdemes volt fáradozni! - örvendeztek a sokat megélt fotósok. És valóban, mintha szertefoszlott volna a rájuk tett átok: egész más szemmel nézték a világot és a tündöklő napsütésben boldogan csodálkoztak rá a kis holtág őszi szépségére.

Különösen, amikor a parton álló sárga lombú fa vízben tükröződő arany színe a piros bogyós ágacska mögé vetült.  Az lenne az igazi boldogság, ha most visszatérne a madarunk és ismét ide ülne! - néztek össze egyetértésben a fotósok. Vártak, csak vártak és aggódva nézték a gyülekező felhőket, melyek véget vethetnek a varázslatos színeknek. És szinte az utolsó percben a boldogító szépség ismét megmutatta magát, sőt megtelepedett előttük a rózsaágon. 

Éppen így képzelték!

Ámulva nézték a csodás együttállást: a boldogság kék madarát a szép ágacskán, arany keretben.

Azért foghatna egy halat a csőrében! - jegyezte meg egyikük. A jégmadár ezt a telhetetlenséget már zokon vette és mérgesen nézett rájuk.

Nem vagyok én aranyhal, hogy három kívánságot teljesítsek! Örüljetek, hogy kétszer megmutattam magam nektek!

Ám ők csak tovább sóvárogtak még érdekesebb képek után, ezért a csodás madár megharagudott, elrugaszkodott az ágról és faképnél hagyta őket.

Ez azonban nem rontotta el a veterán fotósok boldogságát. Örömükben táncra perdültek, még a fájós lábú öreg is eljárta a csürdöngölőt. Egymás vállát veregették, kezét szorongatták, hiszen sikerült nekik megtalálni, közel hívni és aranyba foglalni a boldogság kék madarát! A boldogságot képekbe zárva megörökítették, így az már soha nem hagyja el őket.

A sikeren felbuzdulva eszükbe jutott, hogy megkereshetnék még az IFJÚSÁG édes madarát is, de aztán rá kellett döbbenniük, hogy előlük az már örökre elszállt. 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, ... az természetfotós lehet. :)