Barcogáskor vendégségben

Seres József vadfestő művész barátom megismertetett egy vadász szenvedélytől fűtött, egész életét a vadászatnak szentelő, ugyanakkor vadszerető korombeli vállalkozóval ( teljes nevét engedélye nélkül nem közölhetem), aki  magán vadasparkot létesített Vác közelében. K. József egy hatvan hektáros területen, jórészt fenyő erdőben dámokat és disznókat tart, kedvező, "emberhez méltó" körülmények között. Az ő jóvoltából ért a váratlan szerencse: alkalmam volt dámvadat fényképezni barcogás idején. 

Első alkalommal késő délután jutottunk ki hármasban a területre. 

Életemben először hallottam barcogást "élőben" és közvetlen közelből. Kedves vendéglátónk vezetett bennünket a bikára, de az persze nem várt, hanem eltűnt, mit az aranyóra. Amint a sűrű erdőben lopakodtunk, jószerével csak a menekülő dámok árnyait láthattuk a fák, bokrok fedezékén túl.

Nem is lesz olyan egyszerű ez a fényképzés! - láttuk be az első kudarcok után. 

A vörös fenyők sűrűjében a mozdulatlanul figyelő vörhenyes színű dámok alig voltak felfedezhetőek.

Azután végre megpillantottuk az első, távoli bikát is.

Egy kissé közelebb tudtunk hozzá lopakodni, de a fény már egyre fogyott.

Hamarosan értelmetlenné vált a fényképezés a sűrűsödő homályban. A közeli falu fényei már kigyúltak.

Mindnyájan éreztük, hogy ez a délután még nem volt az igazi. 

Gyertek ki holnap reggel, az etetésre! - javasolta vendéglátónk, miközben beinvitált a házába. Megmutatta impozáns trófea gyűjteményét, egy tiszteletre méltó vadász élet becses emlékeit, melyek között Józsi néhány korábbi festménye is méltó helyet kapott. 

A reggel ismét ott talált bennünket Józsival. Még köd ült a völgyön, de a derengő nap már szép időt ígért. Közeli barcogás szította reményeinket.

Mialatt rokonszenves fiatal kísérőnk, Balázs az etetés előkészületeivel foglalatoskodott, mi egy nyiladéknál vártuk az áthaladó dámokat. 

Nagy óvatosan át is váltott néhány tehén, kis bika, de a barcogó hím állat még nem akarta megmutatni magát.

Aztán nagy örömünkre átballagott a szép öreg bika is. 

Már megérte újra eljönni! - néztünk egymásra Józsival és fülig ért a szánk. Pedig a java csak ezután következett! Balázs közben felpakolta a takarmányt a pótkocsira, feldobott két szalma bálát ülőhely gyanánt számunkra és kezdődhetett az igazi kaland: takarmánynak álcázva csempésztük magunkat az állatok közelébe. :)

Sorra jártuk az etetőket. A megszokott időben, a megszokott traktorral csak az élelem jöhet! - gondolhatták a dámok és közelebb húzódtak.

Szép, szép, de hol vannak a bikák? - türelmetlenkedtünk, de aztán az egyik etetőnél ránk mosolygott a szerencse egy szép bika képében.

A nemes állat körülöttünk forgolódott. Csábította a friss széna, a szemes takarmány, meg az alma illata, ezért nem futott el, pedig igencsak sűrűn kattintgattunk a pótkocsiról.

A csodás élménytől, a gyönyörű állat közeli látványától megbűvölten készítgettük a képek sorozatát, de aztán végül persze engedtük, hogy a bika is csatlakozzék az etetőn lakmározó tehenekhez.

Az út végén, tágas kifutókban disznók várták a napi ellátmányt.

Ők is megkapták a részüket: kukoricát, száraz kenyeret, sőt fehérje pótlásként halat is. Józsi lázasan kattogtatott, mivel a disznók a kedvencei. Engem nem lelkesítenek, inkább már a képeimet néztem vissza. Vajon mennyire sikerült megőrizniük a gyönyörű dámokkal való találkozás élményét? 

Tíz óra táján értünk vissza a kiindulási helyhez. Hangos barcogást hallottunk, zavarba ejtően közelről. Megpróbáltuk becserkészni a hang kibocsájtóját, de nem sikerült. Először is jóval távolabb szólt, mint gondoltuk, másodszor: rossz szelünk volt, harmadszor: semmi esélyünk nem volt az éberen figyelő tehenek elől rejtve maradni. Úgy elvitték a bikát, mint ha ott sem lett volna. Ez a kudarc még inkább felértékelte a délelőtti lehetőség kivételes voltát: hogyan is kerülhettünk volna másképpen az állatok közelébe?

Búcsúzáskor szívélyes vendéglátónk ismét biztosított arról, hogy bármikor szívesen lát bennünket. Itt nem vadásznak, nincs belépési tilalom, jöhetünk, amikor csak akarunk. Megköszönve ezt a csodás kalandot, azt üzenjük, hogy bizony el is jövünk újra. Mondjuk, amikor leesik majd a hó!