2025. március 28., péntek
Háztáji bankák
2025. március 11., kedd
Vadlibák
Nemrégiben alkalmam nyílt újra meglátogatni az apaji halastavakat, remélve, hogy ott mindenféle vízi madarakat fényképezhetek. Kellemes tavaszi idő, ragyogó napsütés fogadott, a felhőtlen ég azúr kékre festette a tavalyi száraz náddal határolt tavak tükrét.
2025. február 24., hétfő
Bakszerencse
Több, mint egy évtizede működtetem az erdei lesemet, amely etető és itató is egyben. Leginkább madarak járnak ide, már amikor járnak. Emlősök közül az egereket nem számítva mindeddig csak egy szomjas mókust csalogatott elém a kis pocsolyám. Pedig hányszor ábrándoztam, hogy egy nyúl, őz, netán egy róka, vagy borz is betéved olyankor, amikor fotózásra kész fényképezőgéppel a kezemben ülök a kis kunyhómban és annak tükörüveg ablakán át kukucskálva várom a jó szerencsét.
Azaz várjunk csak! Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer négy megtermett kóbor kutya keveredett oda és vicsorogva, ugatva támadott a lesemre, azaz rám. Az, hogy épségben megúsztam a kalandot, csak a segélykérésemre időben megérkezett vadőr ismerősömnek köszönhető, aki lelőtte az akkorra már őellene forduló felbőszült ebeket. Ilyen nem kívánatos vendégekből persze nem kérek, mint ahogyan a vaddisznók garázdálkodását sem venném szívesen.
A minap úgy alakult, hogy a feleségemnek délutánra kellett a kocsi, gyorsan kivitettem magam az erdő széléig és onnan gyalogosan baktattam a kunyhómhoz. Kiakasztottam a cinkegolyókat, kiszórtam a napraforgót az etető helyekre. Az előző napi kukorica szinte az utolsó szemig érintetlenül feküdt a földön, jelezve, hogy sem szajkó, sem fácán nem járt itt azóta. Nem jó előjelek!... Mindenesetre elrejtőztem, elhúztam a függönyt az ablak elől és kézbe vettem a fényképezőgépet. Szinte ebben a pillanatban belépett a képbe egy őz. Alig hittem a szememnek!
2025. február 10., hétfő
Fényfestmények 5.
Jobb fotótémám nem lévén nemrégiben ismét készítettem néhány új, elmosott fotót, melyeket jobb elnevezés híján fényfestménynek nevezek. Hangsúlyozom, hogy ezek nem festmények reprodukciói - papírt, vásznat és festéket sosem láttak - hanem fényképezőgép segítségével, csupán optikai módszerekkel készült képek.
Mi értelme van így "elcsúfítani" egy szép fotót? Nem tudom megmagyarázni, de mégis vonz ez a különleges hatás, a szándékos életlenség és a jövőben is fogok ilyen elmosott képeket készíteni.
2025. január 20., hétfő
Gondosóra
Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy mi köze a címben megnevezett okos eszköznek a fotózásomhoz? Mindjárt elmesélem...
Naponta járok a lesemhez a madarakat etetni. Csupán öt kilométert kell megtenni odáig, meg ugyanennyit vissza, ami gyalog már sok, kerékpárral könnyű testgyakorlat lenne (kivéve a téli hidegben), így hát marad az autózás. Ilyen alkalmakkor a feleségem is velem tart, hogy ő is kiránduljon és szívjon egy kis friss erdei levegőt.
Egyik délután akadt némi munkám az etetésen túl is. Egy kidőlt fenyő törzséből fűrészeltem ki egy darabot, azt beástam az itató mellett, remélve, hogy az odaszokott egerészölyvet majd ráültethetem egy jó fotó kedvéért. Csupán fél óráig tartott az akció, addig kedves nejem a kocsiban ült és rádiózott. Már kezdett fázni, amikor ismét a volánhoz ültem. Mindjárt bemelegszel! - biztattam és elfordítottam az indítókulcsot.
Nyekk!- mondta (volna) erre az autónk, ha egyáltalán meg tudott volna szólalni, de még annyi ereje sem maradt az akkumulátornak, hogy életjelet adjon. Újabb kísérlet sem járt eredménnyel. Be kellett látnom, hogy a rádiózás tejesen leszívta a legyengült akkumulátort és így elakadtunk az egyre sötétedő erdőben. Mielőbbi segítséget kell hívnunk! Nyúltam is a nyakamban lógó telefonomért, de csak az üres tokját találtam! Persze, mert a készüléket otthon töltőre tettem. A te telefonod? - kérdeztem reménykedve az asszonyt. Nem hoztam magammal! - jött a lesújtó válasz.
Én magam egyetlen telefonszámot sem tudok fejből, Erzsi is csak egyetlen egyet, a kisebbik fiáét, Attiláét, de éppen a legmegfelelőbbet. Ő tud segíteni rajtunk, hiszen ért a gépjárművekhez. De hogyan tudunk kapcsolatba lépni vele?
Mobiltelefon nélkül az egyetlen esély a telefontokhoz rögzített és így szerencsére nálam lévő kis segélyhívóm, az úgynevezett gondosórám maradt. Csak a gombját kellene megnyomnom és kimenne a riasztás központba. De vajon foglalkoznának-e az ügyünkkel úgy is, hogy nincs baleset, rosszullét, vagy életveszély? Erős kétségeim támadtak, de nem volt más választásunk, elküldtem hát a segélyhívást. Még egy perc sem telt el, megszólalt a kis készülék, azaz jelentkezett a központ egyik női kezelője. Miben segíthetek? - kérdezte kedves, megnyugtató hangon. Gyorsan elmondtuk a gondunkat, kértük, hogy hívja fel Attilát és irányítsa a leshez, a többit ő már tudni fogja. Pár perc múlva újra beköszönt a kedves hölgy a központból. Közvetítette Attila üzenetét, hogy tíz percen belül elindul értünk indító kábellel felszerelve. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy nyugodtan hívjuk újra, ha mégsem sikerülne a mentés. Meghatott ez a gondosság és segítőkészség.
Elárulom, hogy csupán barátaim rábeszélésére rendeltem meg néhány hete ezt az ingyenes segélyhívót, nem gondolván, hogy hamarosan szükségem lesz rá. És lám, az ördög nem alszik, nélküle most nagy bajban lettünk volna.
A mentést várva sem tétlenkedtem, a leszálló szürkületben készítettem néhány szándékosan bemozdított fotót.
Mi ebből a tanulság? Idősebb természetfotós társaim szerezzétek be a Gondosórát és vigyétek magatokkal a terepre! Persze még jobb , ha a telefonotokat sem felejtitek otthon! 😀
Egyébként minden más időskorúnak is javaslom a Gondosórát. A mi kis kalandunknál sokkal nagyobb bajban is segíthet, sőt életet menthet!