Háztáji bankák

Soha ilyen korán nem tértek még haza telelésükből a búbosbankák a környékünkre. Már egy hete meghallottam az első idei huppogást, aztán néhányszor láttam is egy zebracsíkos madarat a házak között átrepülni. Tegnap délelőtt a házból kilépve mit látok a tavalyi beszálló ágon? Hát persze, hogy egy kukacbányászt!  Nem repült el jöttömre, nyugodtan üldögélt tovább. Mozdulatlanul álltam és figyeltem. Néha felpillantott az odúra, mintha onnan várná a párját. Öt perc után mennem kellett, így elriadt, de a látottakból azt reméltem, hogy nemrég hazatalált kedvenc madaraim már a tavalyi lakhelyüket vizsgálgatják.

Ebéd után folytatódott a történet: a banka (feltételezésem szerint a hím) ismét ott időzött a helyén.

Gyorsan magamhoz vettem a fényképezőgépet, hogy fotóval is dokumentálhassam az örvendetes eseményt. Az első fotó még messziről készült.

Egyre közelebb óvakodtam és kattintgattam.

Sajnos a közelebbi fotón már nem csak a belógó borostyán, hanem a szomszéd ház is bezavart.

A madárka eközben tollászkodni kezdett, ezt nem hagyhattam ki.

Közelebb már csak úgy kerülhettem, hogy a hátsó bejáraton át besurrantam az épületbe, amelynek ablaka fölött függ a tavaly fészekként szolgált deszka odú. Innen éppen a beszállóra láttam. Bentről úgy három méternyire közelítettem meg a kint várakozó madárkát. Problémát csupán a régi,  acélkeretes szétszedhetetlen, évtizedek óta tisztítatlan, belülről is poros, dupla üvegű ablak jelentett, mert így mintha tejüvegen keresztül kellett volna fényképeznem. Minőségi képekre esélyem sem volt.

Banka úr többnyire türelmesen várakozott, mozdulatlanul gubbasztott, de aztán szépítkezni kezdett.

Ezután jóleső nyújtózkodás és bóbita borzolás következett.

Az ellenfényben szinte világított a fejdísze.

Néhány lépéssel odébb mozdulva más hátteret találtam: a szomszéd épület falára felfutott, száraz leveleit még megőrzött borostyánt.

Közben az odú felől halk motozást, kopogtatást hallottam, mintha "valaki" (nyilván a tojó) rendezgetett volna odabent. Banka úr néha felreppent a bejárathoz, mintha sürgette volna a párját, de az folytatta a nagytakarítást, így  visszaült az ágra.

Az unalmas üldögélést újabb tollászkodás, majd látványos nyújtózás követte.

Ilyen szép jeleneteket csak ritkán látni, főleg ellenfényben.

Már vagy fél órája figyeltem a történteket. Szerettem volna tanúja lenni a tojó kirepülésének és a találkozásuknak, de a hosszú várakozás fárasztott. Elfogyott a türelmem, így kiosontam a helyiségből. 

Bízom benne, hogy jól értelmezem a látottakat, azaz a párocska megtelepedik nálunk, elfoglalják tavalyi fészküket és újra lesznek "házi" bankáim. Akkor pedig láthatok még szép jeleneteket bőven a házunk táján.

Vadlibák

Nemrégiben alkalmam nyílt újra meglátogatni az apaji halastavakat, remélve, hogy ott mindenféle vízi madarakat fényképezhetek. Kellemes tavaszi idő, ragyogó napsütés fogadott, a felhőtlen ég azúr kékre festette a tavalyi száraz náddal határolt tavak tükrét. 

Eleinte csak távolban úszkáló, vagy átrepülő madarakat láttam: néhány hattyút, szürkegémet, récét, de főképpen vadlibákat.

A part menti hepehupás földutakon lehúzott ablakkal és ölemben tartott fényképezőgéppel kocsikázva vártam, hogy "lövéshez" jussak. 

A libák már párba állva együtt mozogtak.

A tavak közti töltéseken több madár pihengetett, táplálkozott.

Néhol a kocsiból kiszállva gyalog indultam feléjük, viszonylag türelmesen viselték a közeledésemet. 

Persze végül mindegyik szárnyra kapott.

A legszebb jeleneteket akkor láthattam, amikor a part közeléből, a vízről indultak.

A legtávolabbi tóról valóságos liba felhőt riasztottam fel.

Több száz, vagy talán ezer szárnyas sötétítette el az eget.

Ezzel a látványos tömeg jelenettel zárult az élvezetes apaji kirándulásom, melyet máskor, más madarak jelenlétében szívesen megismételnék.

Bakszerencse

Több, mint egy évtizede működtetem az erdei lesemet, amely etető és itató is egyben. Leginkább madarak járnak ide, már amikor járnak. Emlősök közül az egereket nem számítva mindeddig csak egy szomjas mókust csalogatott elém a kis pocsolyám. Pedig hányszor ábrándoztam, hogy egy nyúl, őz, netán egy róka, vagy borz is betéved olyankor, amikor fotózásra kész fényképezőgéppel a kezemben ülök a kis kunyhómban és annak tükörüveg ablakán át kukucskálva várom a jó szerencsét. 

Azaz várjunk csak! Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer négy megtermett kóbor kutya keveredett oda és vicsorogva, ugatva támadott a lesemre, azaz rám. Az, hogy épségben megúsztam a kalandot, csak a segélykérésemre időben megérkezett vadőr ismerősömnek köszönhető, aki lelőtte az akkorra már őellene forduló felbőszült ebeket. Ilyen nem kívánatos vendégekből persze nem kérek, mint ahogyan a vaddisznók garázdálkodását sem venném szívesen. 

A minap úgy alakult, hogy a feleségemnek délutánra kellett a kocsi, gyorsan kivitettem magam az erdő széléig és onnan gyalogosan baktattam a kunyhómhoz. Kiakasztottam a cinkegolyókat, kiszórtam a napraforgót az etető helyekre. Az előző napi kukorica szinte az utolsó szemig érintetlenül feküdt a földön, jelezve, hogy sem szajkó, sem fácán nem járt itt azóta. Nem jó előjelek!...                                Mindenesetre elrejtőztem, elhúztam a függönyt az ablak elől és kézbe vettem a fényképezőgépet. Szinte ebben a pillanatban belépett a képbe egy őz. Alig hittem a szememnek!

Agancsa nem volt, tehát sutának néztem, de jobban szemügyre véve feltűnt a hátsó lábai közül kikandikáló szőrpamacs. Tehát bak, vagy inkább bakocska. Nyugodtam álldigált a most egyszerre bosszantóvá vált tereptárgyak mögött, aztán továbblépett és lehajolt a kukoricához. Abból eszegetett. Olyan közel volt, hogy hallottam a szétrágott szemek roppanását. A falatozás közben fel-felnézett, így "arcképet" is készíthettem róla. Ezen már felfedezhető a két kis agancs kezdemény.

Nyugodtan, félelem nélkül táplálkozott, néha helyet változtatva szedegette a kukoricát. Jó, hogy a kis mindentudó gépem "gumiobjektívjével" egész alakos képet is tudtam készíteni.

Percek óta figyelhettem, miközben azért izgultam, hogy egy kósza szellő el ne áruljon. Mindössze egyszer sejthetett veszélyt, füleit hátra csapva riadt meg, de nem szaladt el.

Elfogyhatott a ropogtatni való, mert odébb sétálva keresgélt továbbiak után.

Úgy látszik, ízlett neki az elfogyasztott takarmány, mert megnyalta a szája szélét.

Talán járt már itt korábban, vagy kiszagolta a vízet, mert még mindig a száját nyalogatva inni indult.

A hideg éjszakán képződött jég az itató szélénél már kiolvadt, így talált elegendő iható vizet.

Hallottam a szürcsölését, hiszen alig több, mint három méterre lehetett ekkor tőlem.

De jót ittam! - gondolhatta, mert újabb nyalakodás következett...

... és még elmenőben is meg-megmutatta rózsaszín nyelvecskéjét.

Arra ment el, amerről jött. Biztosan nem bánta meg ezt a negyed órás kitérőt, amely neki ételt-italt, nekem pedig egy kedves emléket eredményezett.

Nyilvánvalóan nagy szerencse kellett ehhez a felejthetetlen élményhez. Biztosan elriasztottam volna az őzet, ha nem távolról gyalogolva közelítem meg a kunyhómat. Remélem, máskor is visszatér még a kicsi bak és olyankor, amikor láthatom! Addig meg nőjön hosszúra az agancsa és kerülje el a vadászokat!

Fényfestmények 5.

Jobb fotótémám nem lévén nemrégiben ismét készítettem néhány új, elmosott fotót, melyeket jobb elnevezés híján fényfestménynek nevezek. Hangsúlyozom, hogy ezek nem festmények reprodukciói - papírt, vásznat és festéket sosem láttak - hanem fényképezőgép segítségével, csupán optikai módszerekkel készült képek. 

Az előbbiek  a szokásos szándékos bemozgatások. Újabban egy másik módszert is kipróbáltam, amellyel különleges hangulatú tájképszerű fotókat csináltam. Ezekből mutatok néhányat.

A lesem közelében áll néhány galagonya bokor, roskadásig telve piros bogyókkal. Szép látványt nyújtanak, bár nappali fényben nem igazán mutatnak. Egyik este kivártam a naplementét és az utána következő "kék órában", vaku használatával örökítettem meg az egyik fácska szépségét. Így már valóban elmondható, hogy "éjjel izzik a galagonya ruhája".

Ugyanez fényfestményként átértelmezve így mutat:

Mi értelme van így "elcsúfítani" egy szép fotót? Nem tudom megmagyarázni, de mégis vonz ez a különleges hatás, a szándékos életlenség és a jövőben is fogok ilyen elmosott képeket készíteni.

Gondosóra

Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy mi köze a címben megnevezett okos eszköznek a fotózásomhoz?  Mindjárt elmesélem...

Naponta járok a lesemhez a madarakat etetni. Csupán öt kilométert kell megtenni odáig, meg ugyanennyit vissza, ami gyalog már sok, kerékpárral könnyű testgyakorlat lenne (kivéve a téli hidegben), így hát marad az autózás. Ilyen alkalmakkor a feleségem is velem tart, hogy ő is kiránduljon és szívjon egy kis friss erdei levegőt.

Egyik délután akadt némi munkám az etetésen túl is. Egy kidőlt fenyő törzséből fűrészeltem ki egy darabot, azt beástam az itató mellett, remélve, hogy az odaszokott egerészölyvet majd ráültethetem egy jó fotó kedvéért. Csupán fél óráig tartott az akció, addig kedves nejem a kocsiban ült és rádiózott. Már kezdett fázni, amikor ismét a volánhoz ültem. Mindjárt bemelegszel! - biztattam és elfordítottam az indítókulcsot.

Nyekk!- mondta (volna) erre az autónk, ha egyáltalán meg tudott volna szólalni, de még annyi ereje sem maradt az akkumulátornak, hogy életjelet adjon. Újabb kísérlet sem járt eredménnyel. Be kellett látnom, hogy a rádiózás tejesen leszívta a legyengült akkumulátort és így elakadtunk az egyre sötétedő erdőben. Mielőbbi segítséget kell hívnunk! Nyúltam is a nyakamban lógó telefonomért, de csak az üres tokját találtam! Persze, mert a készüléket otthon töltőre tettem. A te telefonod? - kérdeztem reménykedve az asszonyt. Nem hoztam magammal! - jött a lesújtó válasz. 

Én magam egyetlen telefonszámot sem tudok fejből, Erzsi is csak egyetlen egyet, a kisebbik fiáét, Attiláét, de éppen a legmegfelelőbbet. Ő tud segíteni rajtunk, hiszen ért a gépjárművekhez. De hogyan tudunk kapcsolatba lépni vele?

Mobiltelefon nélkül az egyetlen esély a telefontokhoz rögzített és így szerencsére nálam lévő kis segélyhívóm, az úgynevezett gondosórám maradt. Csak a gombját kellene megnyomnom és kimenne a riasztás központba. De vajon foglalkoznának-e az ügyünkkel úgy is, hogy nincs baleset, rosszullét, vagy életveszély? Erős kétségeim támadtak, de nem volt más választásunk, elküldtem hát a segélyhívást. Még egy perc sem telt el, megszólalt a kis készülék, azaz jelentkezett a központ egyik női kezelője. Miben segíthetek? - kérdezte kedves, megnyugtató hangon. Gyorsan elmondtuk a gondunkat, kértük, hogy hívja fel Attilát és irányítsa a leshez, a többit ő már tudni fogja. Pár perc múlva újra beköszönt a kedves hölgy a központból. Közvetítette Attila üzenetét, hogy tíz percen belül elindul értünk indító kábellel felszerelve. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy nyugodtan hívjuk újra, ha mégsem sikerülne a mentés. Meghatott ez a gondosság és segítőkészség.

Elárulom, hogy csupán barátaim rábeszélésére rendeltem meg néhány hete ezt az ingyenes segélyhívót, nem gondolván, hogy hamarosan szükségem lesz rá. És lám, az ördög nem alszik, nélküle most nagy bajban lettünk volna.

A mentést várva sem tétlenkedtem, a leszálló szürkületben készítettem néhány szándékosan bemozdított fotót. 

A segítség hamarosan megérkezett, a bikakábel segítségével a terepjáró akkujáról sikerült beindítani a mozgásképtelen autónkat és így már könnyedén hazajutottunk. Még otthon is hitetlenkedve emlegettük fel kalandunkat, amely rosszabbul is elsülhetett volna. 

Mi ebből a tanulság? Idősebb természetfotós társaim szerezzétek be a Gondosórát és vigyétek magatokkal a terepre! Persze még jobb , ha a telefonotokat sem felejtitek otthon! 😀

Egyébként minden más időskorúnak is javaslom a Gondosórát. A mi kis kalandunknál sokkal nagyobb bajban is segíthet, sőt életet menthet!