A 24-es bankák

Sokszor és sokat írtam már a búbosbankákról, rengetegszer fényképeztem és videóztam őket. Nem tagadom, hogy kedvenc madaraim. Szerencsés években a mezei és az otthoni odúim is benépesültek, máskor csupán az egyik. 

Idén tavasszal kitisztítottam, megreparáltam a tavaly használt mezei bankalakot, rendbe szedtem a leskunyhót és nagy reményekkel vártam a szépséges szárnyasok hazatérését. Április elején már láttam is egyet-kettőt a közelben, egy hét múltán pedig elérkezettnek gondoltam az időt egy leskelődésre. 

Nem kellett sokáig várnom, rövidesen berepült két banka. Egyikük csak a les tetejére ült, a másikuk az odút járta körbe, mintha mutogatta, ajánlgatta volna párjának a lakhelyet. Én persze örömmel fényképeztem a ténykedését. 

Hiába volt a nagy igyekezet, a másik madár nem méltóztatott leröppenni a tetőről és szemügyre venni a fészeknek való fatönköt, míg végül együtt elrepültek. Másnap már csak egy banka jött, de később már az sem. Hűtlenül elpártoltak tőlem, helyesebben az odúmtól. Azóta kiderült, hogy egy közeli tanya udvarán lerakott beton gerenda halmaz lett az otthonuk. Csak ők tudnák megmondani, hogy azt miért találták jobbnak?

Gondolom, a csalódásomat nem kell nagyon hangsúlyoznom. Lehet, hogy idén bankák nélkül maradok?- hasított belém a kérdés. Némi reményt csak az évek óta lakatlan ütött-kopott otthoni deszka odúm jelentett. A korábbi bankáim közvetlenül a pala tető alá fészkeltek, de ott nem tudták felnevelni a fiókáikat. Két évben is elpusztult a rossz helyre telepített fészekalj. Ezután a pala réseit betömködtem és az odút jó magasra, a tető alá szereltem, gondolván, hogy így csábítóbb lesz a fészekrakóknak.

Hogy ne szaporítsam tovább a szót: idén egy banka pár megtalálta és elfogadta lakhelyül az elfeledett öreg ládát. Örömöm határtalan volt: több évnyi kihagyás után ismét házhoz jöttek és megtelepedtek nálam a kedves kukacbányászok! Újra közelről láthatom, figyelhetem ezeket a szépségeket és fényképezhetem az életüket.  

Ám, ami jó a madaraknak, az a fotósnak nem. Először is az odú magas helyzete, a tető és egy másik épület közelsége, az ereszcsatornák, egy légkábel, a sok közeli bokor és fácska, ezek árnyéka, de legfőképpen a szép lapos fények örökös hiánya nehezítette a fényképezést.

Az odúhoz vezető szűk "légi folyosót" csak a déli órákban érte a fény. A magas napállás miatt ilyenkor köztudottan nem készülhetnek jó képek, de én azért próbálkoztam.

A régi műhely ablakából nézve éppen szembe repültek az odúhoz tartó madarak, de a belülről poros, tisztíthatatlan dupla üveg sokat rontott a fotók minőségén.

A beszálló ágat eleinte igencsak hanyagolták, mert egyszerűbb volt közvetlenül az odúra repülniük. Néhány alkalmi pihenőt azért kihasználtam. Eleinte a déli csúcs fényben...

... később magasra kihúzott állványról, távkioldással.

A berepülések elkapása csak nagy hibaszázalékkal sikerült. Nem tudtam ugyanis közvetlenül irányítani a fényképezőgépemet, távkioldással működtettem az állványra szerelt, rögzített fókuszra állított masinámat a műhely ablaka mögül.

A verandánkon ülve, akár a reggeli kávézás közben jól lehetett látni a be- és kirepüléseket. Miközben gyönyörködve néztem a szép jeleneteket, ötlött fel bennem, hogy videóra vegyem a bankák szárnyalását és az etetést. Persze a villámgyors akciókat le kellett lassítanom, hogy élvezhetők legyenek. 

Így készült két kis rövid film. Az elsőn még mélyre hajoltak az etető madarak, hogy elérjék éhes fiókáikat. 

A két nappal későbbi másodikon már a bejáratban egymást váltva üldögéltek a gondozottak és a felnőtt madaraknak röptükben kellett célba juttatniuk az eleséget, pontosan a kicsik kitátott csőrébe.

Az egyre növekvő és ügyesedő fiókák lassan már kirepülnek és újra elárvul majd a régi deszkaodú. Többé nem láthatom őket és szüleiket. Hiányozni fognak!

Az év bankás krónikájához tartozik még egy nagy fotózási élmény a Szentendrei-szigetről. Tamás barátom nyírfából készített odújában szintén búbosbankák telepedtek meg, sőt, az ottani fiókák már egy héttel ezelőtt készültek elhagyni a fészket. Hosszú idő után végre ismét együtt fotózhattam a barátommal a sziget egyik festői és háborítatlan területén, egy gyurgyalag kolónia közelében. Miközben vártuk a bankák jövetelét, a szivárvány madarak bravúros röptében is gyönyörködhettünk. Ezúton is köszönöm barátomnak a meghívást és az élményt!

És, mivel bankából sosem elég, még reménykedem, hogy lehet egy második költés az első körben mellőzött mezei fatörzs odúmban, ahol ideálisak a fények és szép a környezet.

Gólyahír

A belvízi madárélet csak néhány napig adott témát. A kócsagok egyre csökkenő számban ugyan, de naponta vissza-visszatértek még a turai vizenyős rétekre, ám mindig nehezen megközelíthető helyeken gyülekeztek és végül teljesen elmaradtak. A hattyúk többsége is másfelé keresett táplálkozó, netán fészkelő helyet, csupán egy pár maradt hűséges az egyre apadó helyi pocsolyákhoz. Egyszóval elfogyott a fotózni való.

Ekkor jutott eszembe az ilyentájt virító mocsári gólyahír közeli termőhelye. Madár hiányában megteszik a kedves sárga vízi virágok is! A gumicsizma persze nélkülözhetetlen kellék, hogy az ember száraz lábbal megússza a vaddisznók által feltúrt, ritka náddal benőtt süppedékes, egyenetlen terület bejárását. Ráadásul heves széllökések nehezítették az egyensúly megtartását az óvatos lépegetések és a fotózás közepette. Ezt a kis nehézséget leszámítva élvezetes élményt jelentett a sárdagasztásos fotós kirándulás. 

A gólyahírek után még egy gólyát is sikerült békászása közben tetten érni. 

Ezekkel a képekkel zárom a kora tavaszi fotózásaim krónikáját és a márciust. 

Vízi madarak Turán

Ez a télnek alig nevezhető hűvös évszak sok csapadékot hozott mifelénk és ennek nagy része máig megmaradt. A lesem is hetek óta vízben áll. Már azt vártam, hogy mikor jelennek meg a mocsaras területen a bíbicek, de még egyet sem láttam itt.

Egyik délután megcsörrent a telefonom, rég nem látott névvel a kijelzőn. Vadőr barátom jelentkezett, izgatottan beszélt: sok fehér madarat látott a belvizes tavacskákon. Fehér gémek és hattyúk lehetnek  - így mondta. 

Izgalma rámragadt: csak ritkán van alkalmam gémféléket fotózni. Megköszöntem az információt és már készülődtem is. A legfontosabb, hogy gumicsizmát kell húznom, mert felázott talajon kell majd megközelítenem a vízi szárnyasokat. Hogy a cserkelés mennyire fog tetszeni a fájós lábamnak, azzal nem törődtem. Végre valami újdonsággal, friss élménnyel kecsegetető lehetőség, ki kell használnom! 

A hónapok óta mellőzött, de azért üzemkészen tartott nagy fényképezőgépemet és teleobjektívemet is elő kellett vennem a sutból, hiszen szükség lesz a jó távolba látó technikára. Biztosan csak messziről fotózhatom majd az óvatos kócsagokat, mert nem fognak közel engedni magukhoz.

Negyed óra múlva már robogtam is a megadott helyszínek egyike felé. Csalódnom kellett, mert a növényektől csaknem teljesen bezöldült víz felület legtávolabbi sarkában láttam csak néhány békázgató szürke gémet. 

Talán a másik helyen szerencsém lesz! Áthajtottam a Galga hídján és poros földútra tértem rá. Az út mentén zöldellő vetés, a tábla közepén a magányos nyárfa matuzsálem. Innen már látni lehet a kastélyt és az előtérben a belvizet, rajta két hattyúval. Ez nem sok...

Az első adandó helyen letettem a kocsit,  nyakamba vettem a fényképezőgépemet és a vetésen keresztül ráindultam a madarakra, jobban mondva megkezdtem a sántikálást feléjük. A hattyúk nyugodtan úszkáltak, bár azért igyekeztek a túlpart felé tőlem távolodni. Már jócskán benn jártam a táblában, amikor megnyílt előttem a rálátás egy távolabbi mélyedésben összegyűlt vízre és azon a sok madárra. Nem tévedett tehát a tippadó, csak a kócsagok közben átvonultak egy másik tóra. Itt már volt mit fényképezni!

Még közelebb sántikáltam. A két hattyú kitotyogott a partra és átcsusszant a távolabbi pocsolyába. A félénk kócsagok egyre-másra szárnyra kaptak.

Hát eddig tartott a kaland! - gondoltam és megkezdtem a visszavonulást, azaz a keserves visszabicegést a kocsihoz. Nem autóztam sokat hazafelé, amikor a földút egyik kanyarjából megpillantottam egy újabb tavacskát, ahol még több madár gyülekezett. Erőt vettem magamon és újra elindítottam fáradt lábaimat az irányukba. 

Jól tettem, mert felröppent és tett néhány kört a levegőben egy népes cankó csapat.

Kiderült, hogy itt jó néhány hattyú is uszikált...

 ... és nagy örömömre egy kis látványos csetepaté is kitört köztük.

Ennyi képpel már megelégedtem, a koromhoz és fájós lábamhoz képest hosszú távgyaloglásom pedig büszkeséggel töltött el. Hazafelé az út menti bokrokon keresztül még sikerült egy közelebbi kép egy nagykócsagról...

... sőt, az Afrikából hazatért turai gólyák első hazai békászását is sikerült megörökítenem.

Láb fájásom dacára jól esett ez a pezsdítő cserkelős vadászat. A legtöbbször messzire kell utazni a fotós élményekért, de főnyeremény, ha "házhoz jön" a téma. 

Fotónaplóból videó

Változnak az idők, változnak a szokások.  Úgy tapasztalom, hogy a blog olvasás is kezd kimenni a divatból, legalábbis a fotónaplóm csökkenő látogatottsága ezt jelzi. 

Talán új lendületet kap a blogom iránti érdeklődés azáltal, hogy Hillier Miklós, kedves ismerősöm önkéntes alkotótársamul szegődött és komoly munkával hangosított, zenével kísért dia sorozatot készített néhány fotós évem anyagából, sőt a mesélő szerepét is felvállalta. Ezeket a kis videókat már közzétettük a facebookon, tisztes sikert aratva, mégis úgy illő, hogy naplómban is elérhetővé tegyem őket.

Miklós nagy lelkesedéssel folytatja a munkát, az újabb alkotásokat is ezen az oldalon fogom megjelentetni. Már elérhető a legújabb epizód: 2013/1

2010/1

2010/2

2010/3

2020

2011/1

2011/2

2011/3

2012/1

2012/2

2012/3

2012/4-1

2012/4-2

2013/1

Biztató élmények

Régóta nem készítettem érdemi fotót. Miért? Leginkább a fájós lábam miatt. Hosszabban gyalogolni már nem tudok, így beszűkültek a lehetőségeim. Nem járhattam szarvasokat lesni az erdőbe, még a turai határba sem jutottam ki a sok eső miatt felázott rossz utakon. Maradt az erdei lesem, de mostanában az sem nyújt nagy élményeket. Mindenfelé nagy vizek, pocsolyák kínálnak ivó és fürdő helyet a madaraknak, miért jönnének éppen az én itatómhoz? Az enyhe, tavaszias időben élelmet is találnak bárhol, tehát a kiszórt magok sem vonzzák őket a lesemhez. Elmaradtak a rigók, a fácánok, az ölyvek jóllakottan nézegetik a csirkehúst és nem szállnak közelre. Kis madarak híján a ragadozók sem jelentkeznek és lassan már a szajkókat is a ritka vendégekhez kell sorolnom. Csupán cinegék, csuszkák jönnek ímmel-ámmal, no meg néha egy fakopáncs. Ezeket meg már unalomig fotóztam. Mások is panaszkodnak, hogy kevés a madár. Egyszóval nem lehetnek nagy reményeim és ez a tudat elkedvetlenít.

Tegnap is csak a magokat utántölteni mentem, no meg a napsütéses, szép idő csábított a szabadba. Nem vittem a teljes fotós felszerelésemet, csupán a mindenes kis gépemet akasztottam a nyakamba. Persze, ha már ott voltam, csak beültem a kis kunyhómba, vártam is két órát, hátha adódik valami fotózni való, de minden a szomorú várakozásom szerint alakult, azaz egyetlen kattintás nélkül távoztam.

Hazafelé autózva aztán megláttam egy, azaz 1 db (!) hím süvöltőt az utat szegélyező fák magasában, amint az ágakra felkúszott vadkomló termésén csemegézett. Tudtam, hogy nem szállhatok ki a kocsiból, mert rögtön elriad a madaram, így a szélvédő üvegén keresztül keresgéltem az élességet és az ügyes kis masinám néha talált is. Csupán egy-két percig tartott ez a fotózás, de többet ért, mint a megelőző két órányi kuporgás a lesben. Szerencsém volt, hogy természetes környezetben, kék éggel a háttérben fényképezhettem a szépséget.

Délután még mindig tartott a szép napsütés, bár már néhány felhő is feltűnt az égen. Lehet, hogy látványos lesz a naplemente? Nézzük meg! - javasoltam a nejemnek, így kocsiba ültünk és kimentünk egy közeli helyre, ahonnan már több szép esti képet készítettem.

Eleinte nem tűnt ígértesnek az alkonyat, de azért fényképeztem az útszéli fákat és mögöttük a lemenő nap vörös fényének kivetülését a horizonton.

És ekkor vettem észre a távolban a legelészni induló őzeket.

Rögtön felismertem a páratlan lehetőséget és a kis gépemet a leghosszabb teleobjektívre állítottam. Az állatok éppen a horizonton vonultak, a csodás vörös felhők visszfénye által megvilágítva.

Izgatottan közelebb sántikáltam, át az úton ... és még mindíg jó helyen voltak az őzek.

Mire átmásztam az árkon és túljutottam a fákon, már csak a hátuk látszott, később, ahogyan közelebb kerültek, már annyi sem, eltűntek a gabona tábla sötét tömegében. Csupán egy percig tartott a varázslat, de tudtam, hogy sikerült megörökítenem néhány megismételhetetlen pillanatot, életem bizonyára legszebb képeit elkészítve. Óriási szerencse, hogy jókor voltam jó helyen! 

Így lett a régóta tartó fásultságomból estére friss lelkesültség, természetfotós szenvedélyem újabb fellángolása. Biztatás, hogy ne adjam fel és továbbra is várjam a váratlant, mert a természet bármikor szolgálhat meglepetéssel. Hálát adok és köszönöm a Teremtőnek, hogy még sánta öregember létemre is ilyen csodás élményeket enged megélnem!