Ölyv úr lázadása

Évek óta etetem az ölyveket a lesemnél. Többesszámot használok, noha többnyire csak az erősebb tojó látja hasznát a kitett húsnak. Náluk a hím képviseli a gyengébb nemet, többször voltam tanúja a konctól való elverésének. Brutális párja akkor sem engedi falatozni, amikor ő maga nem éhes, üldözi, rárepül, terrorizálja a panaszosan vijjogó, kéregető hímet, aki a sok zaklatás miatt kénytelen volt beletörődni másodrangúságába. Az utóbbi időben mindig csak a magányos tojót láttam a lesem közelében. 

Tegnap reggelre egy kevéske porhó szitálta be a környékünket és a szép napsütést feledtetve csípős, hideg szél tudatosította az élőlényekben, hogy még javában a tél az úr. Magam is jól felöltözve, mégis fázósan mentem ki a fenyvesbe, gyorsan kitettem a magokat és a csali húst, majd elvackoltam  kis kunyhómban. Alig telt el tíz perc beszállt az ölyv, nyilvánvalóan a tojó. A hideg meghozta az étvágyát.

Nem kellett keresgélnie, már messziről kiszúrta kedvenc csemegéjét. Úgy ült le, hogy kényelmesen hozzáférjen.

Nekem hátat fordítva nyugodtan tépkedte a húst, néha a szárnyát is használva.

Olykor leugrott a földre, onnan próbálkozott, de hamar visszaröppent a fatörzsre.

Már legalább fél órája falatozott, amikor kezdett felfelé tekintgetni. 

Amikor a szárnyait védelmezően a zsákmány főlé terítette, már biztosra vettem, hogy a párja közeledik.

A degeszre tömött begyű tojó elrepült, mintha megijedt volna a hímtől, aki nagyon éhes lehetett, hogy megpróbálkozott ezzel az élelemszerzési kísérlettel. Izgatottan ült a hús fölé és szinte már bele is tépett.

Azaz csak tépett volna, mert a dühös tojó visszatért és megtámadta.

Szegény hím hiába próbált megkapaszkodni, párja karmos lábát fegyverként használva esett neki.

A hím nem tudott kellő ellenállást kifejteni, elvesztette az egyensúlyát.

A lerohanás másodpercek alatt történt és a hím máris vesztésre állt.

Még egy erőteljes szárnycsapás a támadótól és a gyengébb madár lehanyatlott.

A tojó utána ugrott és a földön fitogtatta erejét, fölényét a panaszosan méltatlankodó párjával szemben.

Az örök vesztes odébbrepült, a diadalmas tojó pedig visszafoglalta a trónt, azaz a prédát, de vészjósló tekintete és testbeszéde jelezte a közeli fán megtelepedett kéregető hímnek, hogy nem adja a prédát és ezt komolyan gondolja. 

A szegény éhező hím sipákolt még egy darabig, de aztán elkotródott. Élete párja ismét megleckéztette, kénytelen lesz egeret fogni, ha nem akar éhen halni. Emberi ésszel nehéz felfogni, miért nem osztozik a tojó, amikor hamarosan ismét fészket rak és párosodik majd a nehéz sorsú hímmel? Talán az a törvény, hogy a legfontosabb a létfenntartás és a szaporodás csupán másodlagos.