Ebéd a magasban

Az ölyveim túlságosan elkényelmesedtek. Megszokták a rendszeresen felkínált kaját, örömmel elfogadták azt, de cserébe kevés fotós élményt nyújtottak. Gyalogosan lopakodtak a húshoz, felugrottak rá, aztán egy ültő helyükben bekebelezték. 

Bosszantott a dolog. Elhatároztam, hogy ez nem mehet így tovább! Tanulják meg ők is, hogy nincsen ingyen ebéd! Ha enni akarnak, dolgozzanak meg érte, de főleg mutassák meg a szárnyaikat!

Ennek érdekében újabban magasra tettem nekik a lécet, azaz a csirkefarhátat. Eleinte kérették magukat, mintha nem lennének éhesek, de másnapra azért csak elfogyasztották a távollétemben. A minapi, szüntelenül ömlő eső és a hideg szél azonban meghozta az étvágyukat és a vállalkozó kedvüket.

Alighogy kitettem a csalit és elbújtam a leskunyhómban, már hallottam is az érkező ölyvek vijjogását. A hím velem szemben, jól látható helyen ült le, a tojó oldalt. Az ismert panaszos sipítozással beszélték meg, hogy a tojóé az elsőbbség. Ő csakhamar támadásba is lendült...

Ugye, hogy meg tudod mutatni akár minden tolladat is, ha szépen kérem?! - vigyorodtam el elégedetten. A helyzet magaslatán eleinte egyszerűen, széles mozdulatok nélkül érte el a húst, legfeljebb egy kicsit forgolódnia kellett.

Később már a szárnyait is használnia kellett a tépéshez.

Ahogyan fogyott a hús, a hím madár is kezdte elveszteni a türelmét. Láttam, hogy készülődik és erősen összpontosítottam, hogy elkaphassam az ölyvek összecsapását, azonban csupán békés helycsere történt, egyik jött, másik ment. A fotó is csak félig sikerült...

A hímnek már a neheze jutott, mélyebbről kellett  feltépkednie a csalit.

Időnként félreült, hogy átgondolja a helyzetet.

Aztán ismét nekilendült, mérgesen, szinte toporzékolva próbált hozzájutni a maradékhoz.

Igyekezete végül sikerrel járt és egy jókora darab hússal elrepült. A tojó előzőleg már jóllakott, de azért a rend kedvéért üldözőbe vette párját. 

Ennek kivételesen én is örültem, mert nyugodtan előbújhattam rejtekhelyemből. Egy óra alatt végeztünk. Elégedett voltam az élménnyel és az ölyvek produkciójával. Ezúttal alaposan megszolgálták az ebédet.

Két dámozás

Kezdő természetfotósként valóságos átok ült rajtam: a legnagyobb igyekezettel sem voltam képes dám szarvasokat fotózni. Azóta szerencsére baráti segítség révén változott a helyzet. Persze, így sem biztos, hogy egy bármilyen jól előkészített fegyvertelen vadászatról a kívánt zsákmánnyal sikerül-e hazatérnem. Különösen barcogáskor.

1) Nemrégen egy hivatásos vadász vitt el egy dámos területre. Alig foglaltuk el leshelyünket, máris biztató barcogást hallottunk a közelből. A sűrű növényzet miatt nem láttuk a bikát és ez a hosszú várakozás alatt sem változott. Megpróbáltunk közelebb férkőzni hozzá, de az állat természetesen jóval előbb vett észre bennünket, minthogy megpillanthattuk volna. Már messze járt, amikor lövéshez jutottunk. Csak ez a képrejtvény maradt emlékeztetőül. A kérdés: hol a bika?

Az összevissza forgó szél is ellenünkre dolgozott. Később egy második állatnak szinte csak az árnyképét tudtam megörökíteni az erős ellenfényben, kusza környezetben.

Némi kárpótlást pár muflon jelentett, melyek a közelünkbe kerültek.

Csak estefelé láttunk dám teheneket a szemközti domboldalon, több száz méternyi távolságból.

Ez a kaland a korábbi átkos éveimet idézte.

2) Másnap délelőtt viszont váratlan meghívást kaptam egy barátomtól, amelytől újraéledt a reményem, hogy végre láthatok és fényképezhetek majd barcogó bikát. 

Két órányi autózás után egy kis völgyben álcázottan foglaltunk helyet, szemben az erdővel, ahonnan erőteljes barcogás hallatszott. Vártuk, hogy megjelenjék a bika, amelyet még csak meg sem pillanthattunk.

Két muflon kos közeledett, de a feléjük fújó szél elárult bennünket.

A fák között már láttunk néhány dámot mozgolódni. lassan felénk indultak.

Lassan felénk indultak. Ez a három állat mintha összetartozna...

Valóban, váratlan szoptatásnak lehettünk tanúi.

A két borjú méretei látványosan különböztek. Talán nem is egyidősek?

Bár régóta reméltük, a bika megjelenése váratlanul ért bennünket.

Szétszéledő háreme összeterelésére rohant ki a barcogó helyéről.

A spanyol lovasiskola díszlépéseit idézve tetszelgett a teheneknek.

Egyben talán a lehetséges vetélytársaknak is jelezni akarta a jelenlétét és harckészségét.

Körbefordulva kereste az ellenfelet.

Az nem mutatkozott, sőt még más barcogás sem hallatszott.

Felénk is vetett egy fenyegető pillantást. Észrevett volna?

Az erőfitogtatás után a figyelme ismét a tehenek felé fordult.

Azok már a fák közé vonultak, csak egy bámész borjú figyelte a fenséges úr magakelletését.

Még egy fenyegető kirohanás felénk, ...

... aztán a tehenek után indult.

A nőstények minden igyekezete ellenére faképnél hagyták, így a barcogó helyén folytatta szerelmi készültségének világgá kürtölését.

Itt egy kissé leült a történet, sokáig semmi sem történt. Aztán az erdőszélen feltűnt egy gím szarvas tehén.

Furcsa módon egyenesen felénk tartott.

Jó álcázásunknak köszönhetően nem ismert fel bennünket, csak gyanakodva figyelt, majd eltűnt a fák között.

Később még újra megláttuk, amint az őszi díszbe öltözött domboldalon a makkot szedegette.

Lassan alkonyodott és kezdett benépesülni a táj. Több felől hallottunk barcogást, aztán a bika is megjelent. Sajnos tőlünk távol zajlottak az események.

Mivel a fény már végképpen elfogyott, mennünk kellett. Az erdőn viszont még csak ezután kezdődött el igazán a dám szarvasok szerelmi szertartása. Barátom jóvoltából ezúttal szerencsém volt: nem csak hallottam, de láttam is barcogást. Egyszer még talán viadalt is láthatok? Bár úgy lenne!