Marasztalt napsugár

A ragyogó őszi napsütésben sétára indultam. Fotótémát keresve kedves helyeimet jártam körül. Akaratlanul is a tegnapi kirándulás gyönyörű képeihez mértem a látottakat és a lombjavesztett horányi erdőt csalódáskeltően kopárnak találtam. Sokáig munka nélkül lógott nyakamban a fényképezőgép. Aztán rácsodálkoztam az ágak között szikrázó a napra. Azt kéne elkapni és eltenni a közelgő tél fagyos, sötét napjaira! Hadd emlékeztessen a szép időkre és hadd melengessen. És adjon reményt, hogy a hideg múltával újra lesz még verőfény és meleg.

Vízbe hullott levelek

Színes levelek, csillogó víztükör, köveken megtörő áramlás, tükröződő fények. Igazán élveztem a fotózást a kis patak mellett.

Imre barátom 64 éves

Születésnapját színpompás erdei kirándulással ünnepeltük. A pálinka csak ráadás volt...

Ökörnyál

Igaz, hogy a Hortobágyon sok marhát láttunk, de ők mégsem nyálazhatták össze az egész pusztát! :)



Pedig ott most a réteket finom szálak szövedéke fedi. "Nyálból váló máló háló."

A birkák a pókhálós lepel alól eszegetik a füvet.

Hosszú fonadékok úsznak a levegőben, és csak a szél tudja, merre viszi őket.

Az úton a leglassabb jármű is előbb-utóbb elszakít egy alkalmi célszalagot.



A szálak a felszálló légáramlatokkal meglepő magasságokba is eljutnak. Általuk még a darvak is csíkot húznak maguk után. :)

Darvak a Hortobágyon

A jó sorsom úgy hozta, hogy a tegnapi szép napsütésben a Hortobágyra látogathattam. Darvakat szerettem volna látni és fényképezni.

Az út menti halastavakat takaró sűrű nádfal fölé emelkedő madarak izgatott röpte jelezte, hogy valami történik a vízen. Kiderült, hogy az egyik tavat éppen halásszák és ezért leeresztették. Egy ösvényen a nád mögé kerültem és egy nyiladékon át kipillantva ezernyi apró halra éhes sirályt láttam röpködni.

Ennyi madarat egy csapatban mindeddig csak természetfilmekben láttam.

Tovább haladtunk a 33-as úton, aztán egy alkalmas helyen megálltunk és várakoztunk.
Eleinte csak néhány átrepülő liba jelentett némi izgalmat.

Érdekes, hogy a darvakat előbb hallottuk, minthogy megpillanthattuk volna. Jellegzetes krúgatásuk messzire hallatszik. A levágott kukoricásban szedegették az elhullott szemeket. Teljesen beleolvadtak a tájba. Már csaknem öt óra volt, amikor kisebb-nagyobb csoportokban felkerekedtek.

Nem láttunk semmi rendszert a repülésükben. Mintha össze-vissza repkedtek volna.

Majdnem légi baleset történt.

Úgy látszott, hogy nem egy meghatározott éjszakázó hely felé tartanak.

Gyorsan sötétedett. Most már kezdtek egy irányba vonulni.

Még egyszer áttelepültünk, hátha több madarat láthatunk.

Ennek az lett a vége, hogy majdnem lekéstük a naplementét.

Mégiscsak a halastavak felé vették az irányt. Hozzáértők szerint ott éjszakáznak a sekély vízben.
A nap már lemerült a látóhatár alá, vörös fénye kis ideig még szép hátteret adott az utolsó képeknek.

Kár, hogy csak messziről csodálhattuk ezeket a gyönyörű madarakat.

Egér a cserép alatt

A hideg éjszakákon minden élőlény menedéket keres. Egy egérke a mi garázsunkban találta meg azt, igaz, hogy csak átmenetileg. Amikor a szemem láttára szaladt el a fal mentén és bújt be a szekrény mögé, megpecsételődött a sorsa. Nosza, kerestem egy régimódi nehéz, agyagból égetett cserepet és egy befelé fordított fél dióval alátámasztva csapdát állítottam a kis rágcsálónak. Másnap reggelre a cserép lecsapódott. Az udvarra vittem az alátétül szolgáló deszkadarabot, rajta a cserépcsapdával és kiengedtem foglyomat. Azaz, csak engedtem volna, mert az nem mozdult. Összekuporodva dermedt meg a kis test, előtte a megrágcsált dió.

Megsajnáltam szegénykét. Csak kilakoltatni akartam, nem megölni. A dézsmálásért az életével fizetett. Pedig nálunk olcsó a dió, jutott volna bőven neki, ha csak a fa alatt keresgél. Hirtelen ötlettel a hullott diókra fektettem, mintegy megkésett kárpótlás és végtisztesség gyanánt. Nevetséges?

Kevés színnel

Az őszi színpompában kár volna figyelmen kívül hagyni a fakóbb témákat.

A háztáji lesen

Mit tegyek, hogy dámbikát fotózhassak? Ez a kérdés azóta foglalkoztat, mióta megtudtam, hogy a Szentendrei szigeten szépszámú dám állomány él. Igen ám, de tőlünk messze, Tahitótfalun túl, szinte már Kisorosziban és oda a mostani barcogás idején amúgy is csak vadászok mehetnek. Nem csoda hát, hogy meglepetésként ért a hír, hogy a dámokhoz kiváló érzékkel megáldott Tamás barátom egy szép példányt fotózott a szomszédban. A házunktól legfeljebb öt-hatszáz méter sétával elérhető az a bizonyos les, amelyet jól ismerek, hiszen sokszor jártunk arrafelé kalandra éhes fiú unokákkal, nyilaztak is róla képzeletbeli vadra. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy onnan ilyen nemes vadat lehet látni.
A pénteki első fagyos reggel mégis a lesen talált bennünket Tamással. Talán túl korán mentünk, szinte teljesen sötét volt még, csupán a nyugvó telihold világította meg gyér fénnyel a fák tetejét.

A Duna két ága közel hozta a kezdődő hétköznapi nyüzsgés zajait: a túloldali vonat zakatolás, a rendőr autó szirénája nem illett a békés táj nyugalmához. Néha közelünkben is mozdult valami, de csak a közeli ecetfa megfagyott levelei váltak el halk nesszel ágaiktól és csendesen pilinckázva értek földet. Később a szórón két sötét árnyat láttunk szemünket meresztve: őzek látogattak oda, de nem időztek sokáig.

Lassan a madarak is ébredeztek, rigók dudorásztak a fákon és szajkók versengtek csúnya rikácsolással a szórón maradt kukoricaszemekért. Amikor az őszapó csapat vonult végig az ágakon, már volt annyi fény, hogy egyiküket megörökítsem.

Ez adta az ötletet, hogy madarakat csaljunk be saját énekükkel. Tamás elindította a telefonja lejátszóját. A vörösbegyek hamar megjelentek.

Nagy örömömre az ökörszemek is egykettőre előkerültek.

Kíváncsiak voltunk, hogy vajon a sárgafejű királykák megérkeztek-e már? Bár fenyőerdőben élnek és az viszonylag távol volt tőlünk, mégis meghallották a halk cincogásszerű hangot és fajtársukat keresve valósággal körberöpködtek bennünket.

Alig végeztünk ezzel a mulatsággal, mikor Tamás oldalba bökött. A cserjés deres ágai közül egy szép lapátos fiatal dámbika óvakodott elő.



Elővigyázatosan körülkémlelt, majd lassan kilépett az útra, de nem a szóróra tartott, hanem nekünk a hátsó felét mutatva beváltott a túloldali erdőbe. Talán inni ment a Dunára...
Megtörtént hát a valószínűtlen, az, hogy már első kiülésre sikerült dámbikát látnom. Nem vadasparkban, szarvasfarmon, vagy állatkertben, hanem egy kőhajításnyira a házamtól, a horányi erdőben. Jó tudni, hogy nem csak madarak, őzek, vaddisznók, hanem dámok is élnek körülöttem. Körülvesz és gyönyörködtet a természet.