A belvízi madárélet csak néhány napig adott témát. A kócsagok egyre csökkenő számban ugyan, de naponta vissza-visszatértek még a turai vizenyős rétekre, ám mindig nehezen megközelíthető helyeken gyülekeztek és végül teljesen elmaradtak. A hattyúk többsége is másfelé keresett táplálkozó, netán fészkelő helyet, csupán egy pár maradt hűséges az egyre apadó helyi pocsolyákhoz. Egyszóval elfogyott a fotózni való.
Ekkor jutott eszembe az ilyentájt virító mocsári gólyahír közeli termőhelye. Madár hiányában megteszik a kedves sárga vízi virágok is! A gumicsizma persze nélkülözhetetlen kellék, hogy az ember száraz lábbal megússza a vaddisznók által feltúrt, ritka náddal benőtt süppedékes, egyenetlen terület bejárását. Ráadásul heves széllökések nehezítették az egyensúly megtartását az óvatos lépegetések és a fotózás közepette. Ezt a kis nehézséget leszámítva élvezetes élményt jelentett a sárdagasztásos fotós kirándulás.
