2025 összefoglalója

Ismét öregebb lettem. Milyen volt az elmúlt fotós évem? Örömmel jelenthetem ki, hogy jóra, sőt kivételesre sikerült és így örvendetesen megtört a több éve tartó hanyatló tendencia, amikor hónapok teltek el említésre méltó élmények nélkül. Ezt jól tükrözi a bejegyzéseim éves összesítése. 2020-ban még 25, majd a későbbi esztendőkben mindössze 10,5,7, végül tavaly előtt csupán 5 alkalommal történt olyan esemény, melyet érdemes volt feljegyeznem. Nos, az elmúlt évben ez a szám újra 25! 

Az év folyamán végre a szerencse is mellém szegődött. Talán azért, mert régi munkahelyem 2025 évi reklám naptárjának címlapját az én egyik kedvenc fotóm ékesítette? Nem biztos, hogy létezik ilyen összefüggés, de hátha! 😀

Januárban esett kevéske hó, és így tudtam néhány havas fotót készíteni.

Februárban a szerencse egy fiatal őzbakot vezérelt az itatómhoz.

Iszogatott, felszedte a kiszórt kukoricát és néhány percig időzött előttem, így közeli fotó készítésére is alkalmam nyílt.

A házi bankáim szokatlanul korán, már március végén megjöttek, amikor még virágban állt a vadszilva.

Néha napokra eltűntek, már féltem, hogy elmarad a költés, de végül is sikeresen felnevelték és kiröptették a fiókáikat. A mezei banka odúmba viszont nem költöztek lakók.

Mégsem jártam hiába az odúhoz, mert felfedeztem a közelben az árulkodó apró lábnyomokat a lakatlannak hitt kotoréknál és meg is lestem a kölyköket.

Az óriási szerencse júliusban ért, amikor az itatómnál megjelent két fiatal róka. Egyikük rendszeres látogatómmá vált. Eleinte csak szomját oltani jött és türelmesen viselte, hogy a kunyhómban ülve 2-3 méterről figyelem és fényképezem.

A későbbiekben csirke falatokkal kényeztettem és azokkal még torna mutatványokra is rávettem. A ferde fatörzsön játszi könnyedséggel mozgott...

... de később a függőleges mászást is ügyesen megoldotta.

Reggelenként szinte menetrend szerint jött, összeszedte a jó falatokat, esetleg ivott is és 10-15 percig hagyta magát fényképezni. Még azt is kieszeltem, hogyan tudnám nagylátószögű objektívvel fél méterről a környezettel együtt megörökíteni.

Két hónapig tartott ez a különös együttműködésünk - a húsért fotó akció - aztán váratlanul elmaradt a látogatása. Nyilvánvaló, hogy egy vadász áldozata lett a kedves állat és nem tagadom, hogy megviselt az elvesztése. Egyik utolsó látogatása alkalmával készült róla ez a portré. 

A mezei lesem közelében vörös vércsék költöttek. Reméltem, hogy sikerül őket közelre csábítanom, de sajnos kudarcot vallottam. Kárpótlásul szarkát fényképeztem a vércséknek szánt helyen, de ennek is örültem.

Hiábavaló próbálkozásaimnak a vércse fiókák kirepülése vetett véget.

Ősszel egy szép öreg héja tűnt fel az itatómnál. Jól mutatott a színes erdő előterében.

Eljött a november és vele a hajdúszoboszlói üdülés. Sajnos addigra már továbbszálltak a darvak, de szerencsére erdei fülesbaglyokkal vigasztalódtam.

December nem hozott hideget, de néhány téli madárvendéget igen: hím csízt, ...

hím fenyőpintyet, ...

süvöltőt, abból is a szebbet, a piros tollazatú hímet, ...

és végül a fenyőrigókat.

A zárszámadásban még meg kell jegyeznem, hogy a szerencsés eseményeket, élményeket szinte kizárólag Tura környéke szolgáltatta és a képeket a kis Panasonic gépemmel készítettem.

BÚÉK!

 Ebben az évben kétféle újévi üdvözlő lapot is csináltam. Az egyik vidámabb...

... a másik romantikusabb és talán jobban illik egy természetfotóshoz.

Nem tudtam választani közülük, így mindkettőt megmutatom. 

A lényeg, hogy minden kedves ismerősnek és ismeretlennek BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Mindenkinek...

 

Fotózás a szürkeségben

Csúf, ködös, párás, szürke napok peregnek egymás után ebben a szokatlanul enyhe decemberben. Az embernek nincs is kedve kimozdulni otthonról, de a tespedéses begubózás sem jó. A fotózáshoz kevés a fény és az esemény. Egy-egy kirándulás, gombászással fűszerezett erdei séta azért még hoz némi mozgalmat a tétlenségre kárhoztatott fotós életébe. Újdonság számomra, hogy ilyenkor lehet téli laskagombát szedni az öreg nyárfákról. 

Kevés a szín a természetben, legfeljebb néhány bogyót termő bokor vidámítja az ember szemét. De azokon is kevesebb a termés, mint más években. Nem is izzik a galagonya, hanem csak ázik a szitáló esőben.

Csupán a szenvedély és a reménykedés készteti a fotóst arra, hogy beüljön a les sötétítő üvege mögé és várja, hogy a szürkeségből feltűnjék egy-egy madár. Például a kedves kis őszapó.

Vagy az örökmozgó bokorugráló ökörszem.

Az élelmes szajkó be-belátogat, válogatósan megszemléli a mag kínálatot. A kukoricát már unhatja, mert inkább a kis madarak elől hordja el a napraforgót.

A leghűségesebb vendég a nagy fakopáncs, abból is az asszonyság. Ő mindig megjelenik, amikor a cinkék röpködésére felfigyelve szotyizni támad kedve.

Egy ritkább harkály féle, a közép fakopáncs is kikérte a részét az ízletes olajos magokból, ameddig az irigy nagyobb rokona el nem üldözte.

És meg kell még említenem a csuszka párt is, akik nagy lendülettel érkeznek, szétrebbentve a cinkéket, egyszerre több magot is felcsippentenek és elrepülnek velük a téli éléstárukhoz, ahol elraktározzák ínségesebb időkre.

Egyik unalomba hajló fotózásomat egy rég nem látott vendég érkezése pezsdítette fel. Egy hím karvaly tért be a leshez és egy tuskón megpihenve mérte fel a zsákmány szerzés lehetőségét. 

Ilyenkor persze síri csend ül a környékre, a kicsi madarak közül egy sem mozdul ki a bokrok biztonságos fedezékéből.

Némi tétovázás után a karvaly a vízbe ugrott, hogy megfürödjék, de eleinte még ott is csak a szeme járt prédát kutatva.

Aztán persze megmerítkezett és a víz alá bukva, szárnyaival verdesve szórta magára a vizet. Úgy látszik nem zavarta, hogy a hőmérséklet nem lehetett több 2-3 foknál.

Miután kellően átázott, felröppent a tuskóra, megrázta és rendezgetni kezdte a tollait, mielőtt távozott.

Ugyanilyen váratlan meglepetésként ért, amikor az egyik kiülésem alkalmával beköszönt egy egerészölyv, pedig semmi neki való csalétek sem késztette erre.

Igen, jól emlékszel barátom: ott szokott lenni a husika, vagy a tuskón! Oda is felröppent és újfent csalódnia kellett. Látogatásával azonban jelezte, hogy mégiscsak elmúlt az ősz, kevesebb a táplálék, ezért szívesen venne néhány potya falatot.

Értek én a szóból, legközelebb már kikészítettem egy kis húst az ölyvnek. Sokáig váratott. Az amúgy is szürke időben már erősen sötétedni kezdett, amikor berepült és leült a csali mellé.

Úgy gondolhatta, hogy inkább egyedül vacsorázna és nem a leskunyhóban esetleg kuporgó fotós szeme láttára, azaz megmarkolta a húst és el akart repülni vele, de azt jól rögzítettem. Így aztán üres kézzel, azaz karmokkal távozott, azzal a tudattal, hogy majd másnap reggel visszajön érte. 

Ködpárna borul fölénk és nem akar mozdulni. Egyhagúan telnek a napok, hiába várom, hogy előtűnjék a nap, vagy essen a hó, de már egy szép zúzmarás reggellel is beérném. Tél csak a naptárban van és nem a természetben. Pedig már néhány téli madár is megérkezett, alkalmat adva a fotózására.

Elsőként egy hím csíz mutatta meg magát.

Pár nappal később egy süvöltő, még hozzá egy szép hím látogatott meg.

A legfrissebb örömöt egy magányosan betérő szomjas fenyőrigó szerezte egy végtelenül unalmas, borongós hangulatú lesezés megkoronázásaképpen.

Szóval már a téli madarak nagy része is megérkezett, ha nem is tömegesen, azaz jöhetne már a látványos havazás. Ám az előrejelzések szerint még sokáig megmarad ez a lehangoló, szottyos idő.

Hogyan zárhatnám valami vigasztalóval ezt a bejegyzést?

Talán azzal a naplemenetével, amely kivételes ajándék gyanánt az egyik szürke napomat búcsúztatta és színesítette.