Több, mint egy évtizede működtetem az erdei lesemet, amely etető és itató is egyben. Leginkább madarak járnak ide, már amikor járnak. Emlősök közül az egereket nem számítva mindeddig csak egy szomjas mókust csalogatott elém a kis pocsolyám. Pedig hányszor ábrándoztam, hogy egy nyúl, őz, netán egy róka, vagy borz is betéved olyankor, amikor fotózásra kész fényképezőgéppel a kezemben ülök a kis kunyhómban és annak tükörüveg ablakán át kukucskálva várom a jó szerencsét.
Azaz várjunk csak! Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer négy megtermett kóbor kutya keveredett oda és vicsorogva, ugatva támadott a lesemre, azaz rám. Az, hogy épségben megúsztam a kalandot, csak a segélykérésemre időben megérkezett vadőr ismerősömnek köszönhető, aki lelőtte az akkorra már őellene forduló felbőszült ebeket. Ilyen nem kívánatos vendégekből persze nem kérek, mint ahogyan a vaddisznók garázdálkodását sem venném szívesen.
A minap úgy alakult, hogy a feleségemnek délutánra kellett a kocsi, gyorsan kivitettem magam az erdő széléig és onnan gyalogosan baktattam a kunyhómhoz. Kiakasztottam a cinkegolyókat, kiszórtam a napraforgót az etető helyekre. Az előző napi kukorica szinte az utolsó szemig érintetlenül feküdt a földön, jelezve, hogy sem szajkó, sem fácán nem járt itt azóta. Nem jó előjelek!... Mindenesetre elrejtőztem, elhúztam a függönyt az ablak elől és kézbe vettem a fényképezőgépet. Szinte ebben a pillanatban belépett a képbe egy őz. Alig hittem a szememnek!
Agancsa nem volt, tehát sutának néztem, de jobban szemügyre véve feltűnt a hátsó lábai közül kikandikáló szőrpamacs. Tehát bak, vagy inkább bakocska. Nyugodtam álldigált a most egyszerre bosszantóvá vált tereptárgyak mögött, aztán továbblépett és lehajolt a kukoricához. Abból eszegetett. Olyan közel volt, hogy hallottam a szétrágott szemek roppanását. A falatozás közben fel-felnézett, így "arcképet" is készíthettem róla. Ezen már felfedezhető a két kis agancs kezdemény.
Nyugodtan, félelem nélkül táplálkozott, néha helyet változtatva szedegette a kukoricát. Jó, hogy a kis mindentudó gépem "gumiobjektívjével" egész alakos képet is tudtam készíteni.
Percek óta figyelhettem, miközben azért izgultam, hogy egy kósza szellő el ne áruljon. Mindössze egyszer sejthetett veszélyt, füleit hátra csapva riadt meg, de nem szaladt el.
Elfogyhatott a ropogtatni való, mert odébb sétálva keresgélt továbbiak után.
Úgy látszik, ízlett neki az elfogyasztott takarmány, mert megnyalta a szája szélét.
Talán járt már itt korábban, vagy kiszagolta a vízet, mert még mindig a száját nyalogatva inni indult.
A hideg éjszakán képződött jég az itató szélénél már kiolvadt, így talált elegendő iható vizet.
Hallottam a szürcsölését, hiszen alig több, mint három méterre lehetett ekkor tőlem.
De jót ittam! - gondolhatta, mert újabb nyalakodás következett...
... és még elmenőben is meg-megmutatta rózsaszín nyelvecskéjét.
Arra ment el, amerről jött. Biztosan nem bánta meg ezt a negyed órás kitérőt, amely neki ételt-italt, nekem pedig egy kedves emléket eredményezett.
Nyilvánvalóan nagy szerencse kellett ehhez a felejthetetlen élményhez. Biztosan elriasztottam volna az őzet, ha nem távolról gyalogolva közelítem meg a kunyhómat. Remélem, máskor is visszatér még a kicsi bak és olyankor, amikor láthatom! Addig meg nőjön hosszúra az agancsa és kerülje el a vadászokat!
