Több, mint fél év csend után jelentkezem új bejegyzéssel. Hallgatásom legfőbb oka egészségügyi: fájós lábamat, pontosabban a csípőmet operálták és ennek a műtétnek éppen hat hónap a gyógyulási ideje. Orvosom ügyességének köszönhetően hamar letehettem a mankókat, botokat és már a lesembe is kiülhettem. Sajnos, a gazdátlan itató időközben kiszáradt és elszoktak onnan a madarak. Unalmas időtöltés volt minden lesben töltött perc, felhagytam hát a hiábavaló kiülésekkel. Majd a téli madarak! - reménykedtem, de azok azóta sem érkeztek meg. Néhány fotós próbálkozásom alkalmával jóformán csak cinkéket láthattam.
Egy délutáni leselkedés utolsó perceiben véletlenül egy meggyvágó is betévedt: az újra vízzel telt itatóhoz járult, hogy szomját csillapítsa és csak pillanatokig maradt. Azelőtt nem gondoltam volna, hogy lesz idő, amikor egy közönséges kúpcsőrű megjelenése is ilyen örömet szerez.
Üdítő színfoltként be-beszállt egy nagy fakopáncs is. Őt a napraforgó mag érdekelte.
A kiszórt kukorica rendre elfogyott, de jó ideig nem láttam a dézsmálókat. Sajnos a fácánok már egy éve nem járnak a leshez, így csak a szajkók lehetnek a tengeri fogyasztók - gondoltam. Egy alkalommal aztán jókor jöttek ahhoz, hogy néhány fotót készíthessek róluk.
Tegnap reggel szállingózni kezdett a hó. Csupán csak apró kristályokat szitált a szürke ég, de hamarosan egy centiméteres lepel fedte be a tájat. No, ez majd meghozza a madarak étvágyát! - biztattam magam, amikor kézbe vettem a kis fényképezőgépemet és elindultam az erdőbe, a lesemhez.
Az ölyvekre gondolva vettem egy csirkeszárnyat a boltban (Nagyvásárlás!- mosolygott az eladó nő), és három részre vágva kitettem csaléteknek. Persze napraforgó és kukorica is került a hóba.
A cinkék rohama nem hozott lázba: túl gyorsak voltak és túl sokszor is fényképeztem már azelőtt őket. Fél órai várakozás után feltűnt a helyileg illetékes egerészölyv a fák magasában. Nyilván felfedezte a hús darabokat, de leszállás előtt óvatoskodva vizsgálta, hogy nem jár-e veszéllyel a megszerzésük.
Hiába készültem rá, mégis váratlanul jelent meg a csalinál és mindjárt be is falta.
Aztán átugrott a másik darabhoz és azt megragadva elrepült vele.
Így már csak egy húsdarab maradt, bíztam benne, hogy azért is le fog jönni, miután elcsipegette az előzőt.
Közben megérkeztek a szajkók. Hárman voltak és nagy műsort csináltak: ide-oda röpködve, egymást kergetve igyekeztek a kiszórt magokat megszerezni. Élvezettel néztem vidám, életteli sürgölődésüket.
Hirtelen jöttek, aztán ugyanúgy távoztak. Kisvártatva, egymást kijátszva ismét leröppentek elém.
Miközben a szajkókat figyeltem visszatért az ölyv, csak pár pillanatig ült meg, majd el is repült a zsákmánnyal.
Na, ezt sem látom mostanában! - mondtam magamban, de tévedtem. Kis idő múltával visszaült előbbi megfigyelő helyére és felborzolt tollakkal várta, hogy újabb jó falatokat teremjen számára az a korhadt fatörzs. 😀
A mátyásmadarak tovább szórakoztattak.
A kevéske hónak köszönhetően hosszú idő után végre ismét jól éreztem magam a leshelyemen. A lassan olvadó hófehér lepel még a megszokott madarakkal is hatásos fotókat eredményezett. Két órányi szórakoztató leskelődés után elégedetten bújtam elő kis kunyhómból, megzavarva a jóllakott ölyv szundikálását. Kellett már ez a pezsdítő élmény!
A fotós mindig telhetetlen, magam is az vagyok. Miközben elkönyveltem a sikeres fotózás örömét, máris arra gondoltam, hogy fájón hiányoznak a téli madarak: a fenyőpintyek, csízek, fenyőrigók, süvöltők! Idén talán már nem is jönnek?
