KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2017. január 30., hétfő

Hóban, fagyban

Sok éven át panaszkodtam a hómentes telek miatt, mert nem tudtam igazi téli hangulatú képeket készíteni. Hát most már nincs kifogás, annyi a szép hó a környékünkön, hogy személykocsival alig járhatók a turai határ útjai. Mégis menni kell, ha az ember látni és fényképezni akar. A "havas rókás" álom képem miatt órákat töltöttem a hidegben, amíg összejött. Csak nem úgy, ahogyan elképzeltem. A távoli rókát semmilyen fondorlattal sem sikerült közelebb hívnom, maradt a havas tájkép - rókával.



Egy másik szép téli délutánon barátaim vezettek el egy kis tóhoz, ahol telelő hattyúkat tudtam fényképezni.






A hattyúk juttatták eszembe a halastó szürkegémjeit. Vajon hogyan telelnek? -12 fokban és ködös szürkeségben jutottam ki hozzájuk. Eleinte sehogyan sem találtam a módját, hogy a közelükbe férkőzzem, aztán a harmadik órában mégis megbarátkoztak velem. Vagy csak belátták, hogy ez a fotós nem akar rosszat, hagyjuk magunkat lefényképezni, akkor majd csak elmegy!













Nem várt fotóalanyoknak is örülhettem: néhány kormorán keresett ennivalót a tavak környékén.




Végül három órát töltöttem el a havas, jeges, zord környezetben, amelynek meg is lett az eredménye: néhány fotó és egy alapos megfázás. Most már túl vagyok a nátha nehezén és a gyógyulásom legbiztosabb jele, hogy a meleg szobából kifelé kacsintgatok. Az a közeli havas róka izgat... Hó még bőven akad. De szép is lenne!!!

2017. január 23., hétfő

BejáRÓKA

Rózsának és Istvánnak ajánlom

Sok rókát fényképeztem már, persze főképpen kölyköket. Felnőtt példányokkal inkább csak a szerencsém hozott össze néhányszor a nyári réteken. Egyszer háznál tartott állatot fotóztam és egy kedves fotós társam jóvoltából egy szelíd, emberhez szokott ravaszdival is megismerkedtem az egyik őszön. Életre szóló élményt és szép fotókat köszönhetek ennek a szépséges horányi róka lánynak. Havas tájon, téli bundás ravaszdit viszont mindeddig csak mások fotóin csodáltam, a saját képről csak álmodhattam. A mostani kemény télben legalább a havas táj adott, csupán a róka hiányzik. Néhány gyenge kísérletet tettem már a nagy találkozásra, de eredménytelenül. Ha bárki megkérdezne, hogy mit szeretnék mostanság leginkább fotózni, gondolkodás nélkül felelnék: rókát!
Ilyen lelkiállapotban kaptam a hírt egy régi kedves ismerősömtől, hogy veresegyházi kertjükbe rendszeresen bejár egy szép róka. Egy héten 3-4 alkalommal látogat be az esti órákban és feleszi a macskák maradékát. Próbálták lefényképezni, de nincs megfelelő felszerelésük. 
Elindult az agyam, hogyan lehetne tetten érni a vörös bundás alkalmi vendéget?
Üljek oda lessátorban és várakozzam órákon át a hidegben, azért, hogy ne is jöjjön, vagy szagot fogván észrevétlenül elsompolyogjon az óvatos állat? Ezt nem vállalom.
Viszont, ha a kis kompakt fényképezőgépemet állványra teszem, hálózatról megtáplálom és a húsz méteres barkácsolt távkioldómat az egyik ablakon bevezetve a barátaim rendelkezésére bocsájtom, akkor ők a meleg szobából feltűnés nélkül rávillanthatnak a ritka vendégre akkor, amikor kell!
No, ebben meg is állapodtunk és a rókának köszönhetően meglátogattam kedves ismerőseimet. Sosem jártam még az otthonukban, úgy gondoltam, hogy valami erdőszéli portán lakhatnak, hogy vadállat látogatja őket. Meglepődtem, amikor városias környezetben találtam a házukra.


Két kutya csaholt a kertben és cicalyukakon keresztül macskák közlekedtek.


A róka is ezeken keresztül jön-megy. - tudtam meg. A túloldali szomszédtól jön, átkel a kövesúton és beugrik a kertbe. És a kutyák? Őket nem érdekli - hangzott a meglepő válasz.
A technikát a terv szerint beüzemeltük, elmagyaráztam a teendőket, aztán még egy jót beszélgettünk, majd haza indultunk. Még haza sem értünk, amikor a barátom örömmel telefonált: fél hétkor ott járt a róka. Bár az állat odébb vonszolta az etetőtálcát, pár kép készült róla.
A következő napot kihagyta a róka. Harmadnap tíz óra után érkezett és pár percig maradt. Néhány újabb fotó került a memória kártyára. Még egy este lehetett volna fényképezni, de a vakut elfelejtette kinyitni a barátom. :) 
Közben engem furdalt a kiváncsiság: vajon milyenek lettek a képek? Elég közeliek, elég élesek, használhatók lesznek? Ma jött el az igazság pillanata, amikor kézbe vettem a fényképezőgépemet és végigfutottam a fotókon. Meglepően jók lettek.







Ez egy vágatlan kép
Hát így történt, hogy téli rókát fényképeztem. Azaz, várjunk csak! Igaz, hogy a gép az enyém, én állítottam be, de a gombot mégsem én nyomtam... Ilyen esetben kié a kép? Ez persze csupán elméleti kérdés, ezen nem veszünk össze. A fő, hogy sikeres lett a közös fényképezés. A barátaim boldogok, hogy meg lett örökítve a látogatójuk, én meg azért örülök, hogy megírhattam a nem mindennapi kalandot.
Ezzel együtt üzenem a sorsnak: az én saját, hóban közelítő ravaszdimat azért még vezesse csak nyugodtan elém!

2017. január 18., szerda

Lakomázó ölyvek

Sokan kérdezhetnék, miért csak ölyveket fényképezek mostanában? Egyszerű a magyarázat: mert más nincs és ők vannak! Sőt, most van a szezonjuk. Akik ismernek, vagy követték kalandjaimat, tudhatják, hogy ősz óta etetem a ragadozó madarakat a lesemnél és emiatt állandó látogatóimmá váltak. Eleinte csak egy helybéli madár pár, legutóbb meg már egy idegen is jelentkezett, örvendetesen mozgalmassá téve az amúgy lassan unalmassá váló ölyves hétköznapokat. Azóta a kihelyezett hús igencsak felértékelődött a hónak és a hidegnek köszönhetően. Egyik délután hat környékbeli ölyv tülekedett, küzdött és táplálkozott a lesemnél. 















Egy másik alkalommal dél tájban, más fényviszonyok között láthattam látványos páros jeleneteket.



















Sok élményt és képet köszönhetek az ölyveknek, sőt az annyira vágyott verekedések sem hiányoznak már. Nincs hiányérzetem és kijelenthetem, hogy az ölyvekkel kapcsolatos minden tervem megvalósult. De mit fogok ezentúl fényképezni??? :)