KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. május 12., kedd

Türelem rókát terem

Tavaly kis rókák nélkül maradtam. Éppen ezért idén kettőzött igyekezettel kerestem a kotorékokat. 
Nagy volt az örömöm, amikor apró lábnyomokat találtam a két éve lakatlan régi rókavár homokjában, méghozzá sokat és nagyokat. A róka ovisok már nagy csoportosak lehetnek! Hurrá! A terepviszonyok a betemetések, majd az ismételt kikaparások eredményeként megváltoztak. Új helyet kellett keresnem, ahonnan lehetőleg minden kijárat szemmel tartható és nem csak a reggeli, de az esti fényben is jó. Szokásom szerint kitettem a már sokszor bevált egyszerű fedezéket és eltávolítottam a rálátást leginkább zavaró kórókat.
Gyorsan kell cselekednem, még mielőtt a vadőr, vagy a gazdák felfedeznék és ismét betemetnék a róka család otthonát. Ez a gondolat befészkelte magát a fejembe.
A korábbi tapasztalataim szerint a kölykök a reggeli órákban járnak ki, így másnap fél hétkor már el is foglaltam a leshelyemet.
Az első három óra eseménytelensége nem kedvetlenített el, majd csak felébrednek és előbújnak a kis hétalvók! A kihagyott reggelit nehezményezve korgott a gyomrom és még vizet sem hoztam magammal, mert gyorsabb „ügyintézésre” számítottam. A kinyitható szék vas váza pedig egyre jobban törte az ülepemet. Sebaj, délig maradok! A nap már magasan járt, fénye egyre kevésbé volt alkalmas jó kép készítésére, de nem bántam. Csak az érdekelt, hogy meglássam végre a kölyköket, még mielőtt a lapátos emberek megjelennek.
Elhangzott a déli harangszó. Távozás előtt elsöpörtem a homokot és kutyaeledelt hagytam a kotoréknál, hogy lássam a nyomát, ha az ebédidőmben kijönnének a rókák.
Egy óra múlva mindent változatlanul találtam. De jó, nem maradtam le a rókákról! Majd a délutáni meleg kicsalja őket a föld alól! – bizakodtam és tovább várakoztam. Az első órák még kellemesen teltek, figyeltem a kakukkok repkedését, hallgattam a hangjukat. Ha igaz lenne, hogy annyi évet élünk, ahány a kakukkolás, akkor én a világ legöregebb embere lehetnék, merthogy egész nap be nem állt a csőrük.
A nap már égető sugarakat szórt, de az élénk szél mégis hűsített. A kis rókák nem akartak mutatkozni. Kezdtek kétségeim támadni, de nem adtam fel, nehogy lemaradjak a „történelmi” kijövetelről. Eseménytelenül teltek az órák. Apránként elkortyoltam a kávémat, elrágcsáltam két almát és megiszogattam a vizemet. A székem egyre keményebb lett, ahogyan az árnyékom hosszabbodott. Napjában egyszer ki kell jönniük. Minél több idő telt el nélkülük, annál biztosabb, hogy elém kerülnek, csak ki kell tartanom.
Majd a szép alkonyati fényekben jönnek ki! – vigasztaltam magam. Azok is eljöttek, a kis rókák viszont nem. Amit azelőtt elképzelni sem tudtam volna magamról: az ebédidőt leszámítva összesen tizenkét órát ültem a lesen! Új egyéni rekord! Ez már komoly sport teljesítmény, a kitartás és az „ülőképesség” próbája. És mindez hiába! Haragudtam a kis rókákra, de leginkább magamra. Elhatároztam, hogy másnap ki sem ülök, csupán ellenőrzöm a helyszínt.
Így is történt. Fél tíz tájban éppen a kitett kutyakaja hűlt helyét és a lábnyomokat vizsgálgattam, amikor a tíz méternyire lévő üreg bejáratánál egy kis róka üstökét pillantottam meg, amint nekem háttal állva szemlélődött. Gyorsan belopóztam a fedezék mögé és vártam, hogy megmutassa magát a kicsike. Sokáig téblábolt, óvatoskodott, de végre kijött. Amire előző nap tizenkét óra kevés volt, az most öt perc alatt megtörtént: elkészült az első kép az idei első kölyökről!


Ennél több nem is kellett. Hazatérve örömmel értesítettem fotós barátaimat, hogy megtört a jég, megvan az első kicsike (fénykép bizonyítja) és a hét végén övék a pálya. Szombaton és vasárnap ők is üldögéltek négy-öt órát, láttak ugyan egy kölyköt pár pillanatra feltűnni, de értékelhető képet nem sikerült csinálniuk.
Bántott a dolog, hogy messziről ide bolondítottam őket, de hát ilyen  a rókák és a természetfotósok élete.
Hétfő délelőtt én is ugyanúgy jártam, mint ők, fél tizenegykor feltűnt egy vöröske, aztán gyorsan vissza is ment. Mi történt? Egyedül van a kicsike? A testvérei talán már a szabadban éjszakáznak, csak ő maradt a kotorékban, vagyis az elsőnek hitt valójában az utolsó? Vagy talán valami katasztrófa érte a családot, netán mérgezés történt? Vadabbnál vadabb elméletekkel magyaráztam a sikertelenséget.
Estére mégis csak kinézek! – gondoltam. És milyen jól tettem! Ugyanis érkezésemkor a kotoréknál már kint játszott két rókakölyök. Alig tudtam hétrét görnyedve észrevétlenül becsusszanni a mellvéd mögé. Aztán sorra jöttek a testvérkék - négy, öt, hat, hét ! - és bejátszották a kotorék szobányi területének minden zugát. Egyik lyukból a másikba szaladgáltak, birkóztak, harapdálták egymást, lesből támadtak, menekültek, üldöztek, szimatoltak, azaz gyakorolták a róka-mesterséget. Élmény volt nézni a sok fiatal állatka élettel teli, önfeledt játszadozását!





















A tanulság nyilvánvaló: a természetben még görcsös igyekezettel, értelmetlen áldozatvállalással sem lehet idő előtt kikényszeríteni a dolgokat, türelemmel ki kell várni, amíg megérik a helyzet. Mert mindennek megvan és bizonyosan el is jön az ideje! Jókor kell lenni jó helyen. De hogy mikor van éppen a megfelelő idő, azt csak keserű tapasztalatok árán lehet megtudni. Vagy még úgy sem!

12 megjegyzés:

  1. Először is gratulálok az egyéni rekordhoz :)
    Gyönyörűek a fotók és a tetszett a kaland leírása is. Megérte a hosszas próbálkozás! Hozzád képest kategóriákkal kevesebb időt tudok csak a természetben tölteni, de a végső konklúzióddal az eddigi tapasztalataim alapján így is maximálisan egyetértek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm és sietve leszögezem, hogy nem kívánom a jövőben megdönteni, vagy akár csak beállítani ezt a rekordot! :)
      Köszönöm továbbá megtisztelő véleményedet és egyetértésedet.

      Törlés
  2. Megérte a türelmes lesben ülés, rekord állítás. A lehető legjobb fényeknél fotóztál, igazán kedvesek voltak a kis kölykök és remélem, hogy máskor is azok lesznek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a figyelmedet Erzsébet. Remélem, hogy még egy ideig számíthatok rájuk...

      Törlés
  3. gyönyörűek mint mindig :)
    most már tényleg nekünk is ki kellene menni... de minden évben elmarad :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az egyik legkedvesebb fotótémám. Korábban kell kifigyelni a szóba jöhető kotorékokat, aztán ráállni a megfelelőre.Érdemes!

      Törlés
  4. Gyönyörűek a képei, gratulálok! Egy illusztráció elkészítéséhez is mintám lett az egyik kölyökről készített kép....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm és örülök, hogy tetszenek a képek.

      Törlés
  5. A képeket végig nézve eszembe jutott, eddig csak a madarakért rajongtam igazán, de most a rókakölykök is elrabolták a szívem, olyan aranyosak. Vuk óta amúgy is másként gondolok rájuk, és most még jobb lett.
    Nagy türelmed van, és jó, hogy sikerült ilyen kedves képeket készíteni, köszönöm az élményt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megtisztelő, hogy ilyen hatást tettek rád a fotóim és örülök, ha sikerült átadnom valamit az élményből.

      Törlés