KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2013. május 29., szerda

Csatakos csatangolók

Az idei rókakölykök már eddig is sok kedves élménnyel és rengeteg fotóval ajándékoztak meg. Alig győzöm kiválogatni a legjobb ide szánt képeket, de igyekszem azokat úgy szelektálni, hogy valami újdonságot jelentsenek a korábbiakhoz képest. A mostani fotók a múlt hét csütörtökén készültek, egy esős éjszakát követően. Ezt azért hangsúlyozom, mert a rókáim vékony szálú kölyökszőre a nedves gabonától jól átázott, rendezetlenül tapadt rájuk. Eleinte csak az előtérben játszadoztak, de később nekiindultak az ismeretlennek. Bizony, bizony, beléptek már a kalandozások korába, szűk nekik a kotorék közvetlen környezete, hajtja őket a kíváncsiságuk, hogy minél többet fedezzenek fel a tágabb világból. A kitaposott úton egyre közelebb jöttek hozzám -  úgy három méternyire, de később a gabona sorában tovább bátorkodtak, egészen karnyújtásnyira! Feledhetetlen, amint a pici ragadozók közvetlen közelből a szemembe néztek! Nem mozdultam persze - fotózásuk ilyen közelségből reménytelen volt - így bátorságuk szerint vagy félénken visszahúzódtak, vagy elsompolyogtak a fedezékem mellett, mögöttem motoszkáltak, majd visszatértek a kotorékhoz. Aztán kezdték tágítani a felderítő köröket. Megmosolyogtatott, amint a körülöttem hajladozó kalászok elárulták, merre járnak a kis lopakodók. A játék meguntával azért még visszatértek a kotorékhoz, de a jelekből ítélve sajnos közeleg az idő, amikor majd csak futó látogatásra jönnek vissza ide az egész napos kalandozásból. Akkor pedig már vége a fényképezésüknek! Önző módon késleltetném az elválást, de bármennyire szeretném, az élet rendjén nem változtathatok.






















2013. május 27., hétfő

Galamb a rókáknak

Mióta rókakölyköket fotózom, többször láttam az öreg róka által levadászott zsákmány állatot: hörcsögöt, nyulat, tyúkot a kotorék előtt, de sosem lehettem tanúja a kölykök osztozkodásának. Hogyan tehetném láthatóvá és fotózhatóvá mindezt?
A következőt találtam ki: szereztem egy lőtt örvös galambot, pár napig érleltem a garázsban, amíg a feleségem ki nem szagolta ( nem tagadom, tényleg büdös lett - de milyen csábító lehet ez a szag a rókáknak! ) és rám nem parancsolt, hogy azonnal tüntessem el. Kivittem hát szegény tubicát a kotorékhoz és gondoskodtam róla, hogy még rókák szájában se hagyhassa el egy darabban kijelölt helyét. A többit a természetre bíztam. 
Mivel látogatásomat a rókák délutáni játszadozásához időzítettem, hamarosan meg is jelent a bandavezér és egyenesen a galambhoz sietett.


A többiek is követték, hiszen ők is érezték a kívánatos illatot.


A rangsorban második kölyök közelről figyelte erősebb testvére első harapásait...


... majd ő is hozzálátott a falatozáshoz, bár a nagyobbik morgással jelezte nemtetszését és igyekezett kiszorítani őt a zsákmány közeléből.


A verekedés olyan váratlanul tört ki, hogy nem tudtam kellően lereagálni. Ez a rossz kép bizonyság az ügyetlenségemre. Nagy kár érte!


A második lövés már jobban célba talált.


A megleckéztetett testvér háttérbe vonult, a győztes pedig folytatta a galamb kopasztását.


Ez a kép jól érzékelteti az erőviszonyokat: az erősebb a zsákmánnyal, a gyengébb háttérbe szorult.


Mialatt az első egy jó falattal elszaladt, egy másik is hozzáfért a konchoz. Úgy látszik, ő a szárnyát szereti.


Aztán visszatért a vezér...


... a második meg ismét csak távolról sóvároghatott.


Kis idő elteltével a galamb már jócskán megfogyatkozott.


A legkisebb pedig esélytelenül csak a nyálát nyelte a napon...


... és nagyon unhatta, hogy őt minden jóból kihagyják a nagyobbak.


A játszó idő hamar eltelt, a rókák elvonultak és a néhai örvös galambnak csak a tollai maradtak a helyszínen.
Kár a kemény ellenfényért, az elpuskázott verekedésért, de különben jó volt...

2013. május 24., péntek

Jókor, rossz helyen

Hetekkel ezelőtt egy ismerősöm, aki tudta, hogy madarakat fényképezek, megkérdezte, hogy a sasok érdekelnek-e? Természetesen - válaszoltam. Akkor ő mutat nekem egy jó helyet a közelben, ahol sast lehet fotózni, méghozzá "fehérfejűt". Ezen elmosolyodtam, hiszen nem Amerikában vagyunk... De, de -erősködött- egy traktoros barátja tudja a fészkét és még le is fényképezte (mint később kiderült: mobiltelefonnal), nagy csőre és fehér feje van. Talán ölyvet látott a fiatalember, a legjobb esetben parlagit, de nem vitatkoztam, ráhagytam, hogy egyszer majd megnézzük. 
Többszöri halasztást követően egy késő délután találkoztunk és autóval indultunk sasnézőbe. A szomszéd falun keresztül, repceföldek mellett haladtunk. Közben mondom a kísérőmnek, hogy nem sokat várok ettől a látogatástól, ha meg is mutatja a helyét, én biztosan nem fogok beülni a fészek alá még lessátorban sem, mert nem akarom zavarni a madarakat. Bár számomra ismeretlen úton haladtunk, egyre ismerősebb lett a táj, végül feltűnt az a völgyben húzódó fasor, ahol néhány éve parlagi sas fészket láttam. Párszor el is néztem arra fotózási szándékkal, de képet nem sikerült készítenem. Azóta nem jártam arrafelé.
Mire mindezt végiggondoltam, már ott is voltunk a fasor elején. Úgyszólván még le sem állítottam a motort, mikor a kísérőm felkiáltott: - Jön a sas! Alig hittem a szememnek: a szép esti fényekben valóban egy parlagi sas közeledett felénk, dolmányos varjak üldözték. Rohantam a csomagtartóhoz, előkaptam a gépet és fényképeztem. Vagy tíz percig tartott fejünk felett a kavargó légi csata, amelyben több dolmányos és két sas vett részt, majd ezután a madarak eltűntek a fasor mögött.










Megköszöntem ismerősömnek jó szándékú kalauzolását, de valljuk be, hihetetlen szerencsénk volt, hogy látogatásunk idején a sasok figyelmét a varjak kötötték le és így mi nem háborgattuk őket.
Hazaindulás előtt a teleobjektívemen keresztül még egy pillantást vetettem a hatalmas fészekre: egy nagy nyárfa út fölé hajló ágán, eléggé nyílt helyre épült. Kihaltnak látszott, de remélem, hogy fiókák lapultak a mélyén.
Hihetetlen, hogy a 60-70 hazánkban fészkelő párból egy a közelünkben telepedett meg! Jobban kéne vigyázni rájuk, nem csak az 1.000.000 forintos eszmei értékük miatt. A természetvédők biztosan tudnak a fészekről és értik a dolgukat, de nekem furcsa volt, hogy nincs őrzés, nincs kitéve figyelmeztető tábla az utakra és a mezőgazdasági dolgozók sincsenek felvilágosítva. Még azt is hallottam, hogy láncfűrésszel akarják megszélesíteni a fészek alatti utat. Remélem, nem mostanában!
Nekem ennyi sas fotózás bőven elég volt, nem járok többé arrafelé.
De, hogy miért támadják a varjak a sasokat, már jó lenne megtudnom! Tudja valaki?


2013. május 21., kedd

A kotoréknál

A kis rókáim szépen cseperednek. Időnként meglátogatom őket. Sajnos, egyre korábban kelnek, ami azért baj, mert a kora reggeli órákban nagyon kevés fény éri a kotorék előterét és így gyors mozdulataikat nem tudom megörökíteni. Pedig egyre többet és egyre ügyesebben játszanak. Már nem olyan butuskák, mint az első felvételeim idején voltak, észlelik a jelenlétemet, de megszokták, hogy nem kell tőlem tartaniuk. A fényképezőgép kattogása sem zavarja őket. Szerencsés vagyok, hogy közelről láthatom és tanulmányozhatom a viselkedésüket.















Önfeledt játszadozásukat fotókkal nem lehet visszaadni, ez a kis video többet mond róluk, mint akárhány pillanatfelvétel. ( A háttérben fülemüle énekel.)

video