KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2012. február 28., kedd

A karvaly szeme

Tegnap több, mint két hét után ismét belátogatott a lesemhez a karvaly tojó. Nem időzött sokáig, de több ülőhelyről is körbenézett.



Még a ládára is rászállt. Így nevezem Szilárd "speciális" etetőjét, amelyet egészen bal oldalra tett a kis madárkák kiszolgálására.


 Mindig ünnepnek érzem, ha láthatom ezt a szép teremtményt, de most különösen megörültem neki, mert aggódtam érte. Legutóbb ugyanis a bal szemével sokat pislogott, többször pihentetnie kellett. Nyilvánvalóan megsérült, talán egy üldözés hevében ág csapódhatott a szemébe.


Azon tűnődtem, hogy vajon mennyire akadályozza ez a vadászatban? Az, hogy ismét feltűnt az etetőmnél, azt jelenti, hogy sérülten is boldogult. Most már csak egy kis seb látszik a szemén.


Hja, a karvalyok élete sem fenékig tejfel! ...

2012. február 27., hétfő

A hajótemető

Jobb fotós program hiányában vasárnap reggel Tamással együtt tértem vissza Pilismarótra, hogy szétnézzünk a Dunán telelő madarak között. Szikrázóan sütött a nap, de az élénk légmozgás a folyó parton már valóságos viharrá erősödött. A lessátrat megint hiába cipeltem, mert kinyitni ebben a szélben nem lett volna tanácsos. Befészkeltük magunkat a kőgát egy-egy mélyedésébe és ott vártuk, hogy a madarakat felénk sodorja a szél.
Ők azonban derekasan küzdöttek, hogy távol maradjanak tőlünk. A felkorbácsolt víz olyan valószínűtlenül kék volt, mintha az Adriáé lenne.
Némi várakozás után néhány búbos vöcsök elég közel bátorkodott. 



A barát- és kontyos récék nagyobb távolságot tartottak.



A tőkés récék néha jókora csapatban keltek szárnyra.


Néhány vadliba is átrepült felettünk.


Két óráig álltuk a szélrohamokat, aztán beláttuk, hogy itt ma nekünk nem terem babér, visszaindultunk hát a kocsinkhoz. Így legalább maradt időnk arra, hogy a még jéggel fedett öbölben veszteglő bontásra ítélt hajóroncsokat is lefényképezzük. 


A rozsdásodó öreg vízi járgányok egyvelege valószerűtlen látványt nyújtott a gyönyörű természeti környezetben.


Csak félve merült fel bennem a gondolat, hogy vajon még meddig éktelenkednek és szennyezik a környezetet itt ezek a szörnyek?


Remélem, hogy nem sokáig! ...

2012. február 23., csütörtök

Rejtővel a rejtekhelyen

Újabban a lesben töltött hosszú órákat olvasással igyekszem kellemesebbé tenni. Most éppen ifjúságom kedvenc Rejtő könyveit vettem elő. A fordulatos és izgalmas történeteket sziporkázó szellemességgel, briliáns párbeszédekkel fűszerezi a méltatlanul alulértékelt, zseniális író. Ma az egyik mellékszereplője, a filozófusi vénával megáldott úriszabó egyik mondása köré szövöm történetemet. A legközismertebbet, miszerint "az életünk olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan" - most hagyjuk. Arra gondolok, hogy   " a sors olyan, mint egy részeges szabász: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni: felöltő lesz-e belőle vagy nadrág. "
A madárfotós sorsa is ilyen, amikor kiül a lesbe még nem tudja, hogy mit fog fényképezni. Biztosra nem mehet, de valamilyen apró csoda bármikor megtörténhet.
Tegnap több órányi várakozás után minden előjel nélkül egyszerre két ölyv csapott rá a húsra. A könyvemből épphogy felpillantva felkészületlenül ért a villámgyors akció és így csak bemozdult képeket csináltam. A győztes madár falta a koncot, az elvert és még két másik társa a közeli fákon vijjogva méltatlankodott. 


Időnként áttelepültek, de nem merték megtámadni a mohón falatozót.


A csirke bekebelezése éppen úgy történt, mint korábban, nem akarok ismét ugyanolyan képeket mutatni. A disznó belsőség is érdekelte a legerősebb madarat és a földön folytatta a táplálkozást.


Bántott az ügyetlenségem. Este kitaláltam, hogyan fogom elcsípni azt a legelső összecsapást, ha még lesz rá alkalmam. 
Ma délelőtt lehangolóan borús volt az idő, de azért berendeztem a helyszínt és kitettem a csalit. Ebéd után a lesre tartva már láttam is a gyülekező madarakat, akik persze jöttömre odébbálltak. Lesz egy pár órám, amíg visszatérnek! Gyorsan láthatatlanná váltam és beállítottam az állványra tett gépet, a várható gyors összecsapásnak megfelelően. Elővettem a Rejtő regényt és olvasni kezdtem. Időnként jókat nevettem magamban, de a verebek riadói után mindig felnéztem és körbepillantottam. Egyik alkalommal hirtelen ott ült előttem a karvaly. Méghozzá az áhított hím és a legjobb helyen! Íme, a kisebb csoda!


Gyorsan lőttem rá párat, az átállítással csak később foglalkoztam.


A madár ugyanúgy viselkedett, mint a már párszor látott tojó. Jóformán csak a fejét forgatta zsákmányt keresve.


Megcsodáltam narancs színű mellényét - már amennyit látni engedett belőle - és szürke hátát. Érezhetően kisebbnek tűnt, mint a tojó. Erősen szurkoltam, hogy forduljon felém, de ő ismét azt a taktikát választotta, mint  korábban a párja, azaz hátat fordított a bokorban riadtan megbújó verebeknek, mintha nem is érdekelnék őt.


Korábban azt tapasztaltam, hogy a karvaly akár egy óráig is elüldögélhet itt, talán egyszer majd felém fordul.
De a sors - mint egy részeges szabász - másként döntött. 
Egy eget rengetően dübörgő traktort küldött felénk, mire a szép ragadozó elriadt. És ez csak a kisebbik csapás volt, mert a mezőgazdasági jármű a fasor túloldalán elkezdte szórni bűzös rakományát, minden bizonnyal valami jófajta fekáliát.
Iszonyatos bűz árasztotta el szellős rejtekhelyemet, mire a szag erősségével fordítottan arányos módon csökkent az anyatermészet szépsége iránt érzett lelkesedésem. Ugyan idővel a zaj és a bűz is csökkent, de újabb szállítmányok érkeztek és minden kezdődött újra. Tervemet feladva szívesen megfutamodtam volna, ha tehetem, de a kocsim a feleségemmel távol járt. Egyébként pedig értelmetlen volt várni, mert az ölyveket is elriasztotta a nagy zaj. Amikor a sártengeren átgázolva végre beszállhattam a távolabb várakozó megmentő autóba, a feleségem fintorogva kérdezte meg, hogy mibe léptem? Merthogy a bűz a ruházatomba is beitta magát.
Azt azonban el kell ismernem, hogy ha ma reggel valaki a sors megbízásából megkérdez, hogy akarok-e egy szép hím karvalyt fényképezni némi biológiai gáztámadás két órányi elviselése árán, hát gondolkodás nélkül igent mondtam volna! És ezzel talán nem vagyok egyedül... 

2012. február 21., kedd

A kiböjtölt ölyv

A ragyogó napsütésben derűlátóbb az ember. Ma reggel azzal az optimista előérzettel mentem leselkedni, hogy hosszú idő után újra találkozom az ölyvekkel. Az első órák azonban nem ezt látszottak alátámasztani. Verebet, cinkét már nem akartam fotózni, a néhány odaszokott meggyvágó megjelenésére meg várnom kellett. Arra még inkább, hogy legalább egyikük a földről az etetőre szálljon.


Ezzel aztán be is kellett érnem egy időre, mert verekedni végképp nem akartak. A pintyfélék csak a földön szedegettek, a fakopáncsok és a szajkók a húst dézsmálták. A veréb népség mindent ellepett. Percenként nagy robajjal menekültek a bozótba, majd onnan szépen visszaszállingóztak, ahogyan szokták. Minden riadó után szétnéztem, hogy nem jön-e a karvaly? Egyszer láttam is bevágni a les elé, de nem ült be.
A sok hús után egy kis napraforgó bél is kell a kiegyensúlyozott étrendhez - gondolhatta a nagy fakopáncs és felröppent az etető tuskóra.


A kedves kis közép fakopáncs sokszor berepült, de csak az etető lábazatán kopácsolt, vagy gyorsan kikapott egy szem szotyit és máris továbbszállt. Egyszer mégis megjelent ott, ahová vártam.


Közben azért az ölyvek is jelezték érdeklődésüket. A hangjukat hol itt, hol ott hallottam, néha láttam is árnyukat, amint átrepültek a hús fölött, de nem jöttek le. Most nem bújhatok elő a lesből, mert jó időre megint elriasztom őket. Várnom kell  tovább! Küldtem egy SMS-t a feleségemnek, hogy nem jövök ebédre.
Megint csak teltek, múltak az órák és lassan már az uzsonna ideje is elérkezett, amikor végre odabátorkodott egy egérpusztító. Bizalmatlanul csak oldalt, a les mellett telepedett le.


A friss csirkefarhát csábításának azonban nem tudott sokáig ellenállni, csakhamar felröppent az ágra.


Mohón mart bele a puha húsba.


Falatozás közben gyakran körbenézett, biztosan a társai támadásától tartott. Én meg szurkoltam, hogy lássak egy kis csetepatét.


Az utolsó falatot ki akarta szabadítani a rögzítésből.


Megküzdött vele.


Végre sikerült! Na, most repül el! - gondoltam.


Így is történt, de éppen a les előtt, a földön akarta elfogyasztani a maradékot.


Amikor ezzel is végzett, meglepetésemre visszaült az ágra.


Közben a társai vijjogtak, mozgolódtak, de nem mertek leszállni a földön lévő húsra. A kis madarak tudták, hogy ez a ragadozó nem karvaly, rájuk nem veszélyes, így tovább repkedtek a szotyiért.
Az ölyv teli beggyel, elégedetten üldögélt a kényelmes ágon. Egyik lábát felhúzva hosszabb tartózkodásra rendezkedett be.


Egy pirókegér az egyik fű csomó alól kandikálva szemezett az etető alatti magokkal. Időnként szó szerint a fű alatt villámgyorsan kiszaladt egyért, majd vissza. A ragadozó már felfigyelt az alatta futkározó egérkére.


Vajon, ha éhes lenne a madár, akkor is ilyen nyugodtan szemlélődne? Az én türelmem előbb fogyott el, mint az ölyvé, akiről már azt is feltételeztem, hogy itt akar éjszakázni. Elvégre több, mint másfél órája időzik a lesemnél! Ő lehetett a környék ura, mert társai nem mertek sem a húsra szállni, sem őt megtámadni. Közben a hátsó fák árnyéka a földön heverő belsőségig kúszott. Itt már nem lesz elég a fény egy esetleges verekedés fotózásához, aminek úgyis kevés az esélye a gyámoltalan vetélytársak miatt.
Hat órát töltöttem a lesben, éhes vagyok, mennem kéne, de hogyan, hogy ne riasszam el a nehezen visszaédesgetett madarat? Füttyögni, kiáltozni kezdtem, de a madár nyugalmát nem rendítettem meg. Kénytelen voltam felfedni magam. A megvendégelt ölyvön kívül még három társa emelkedett a levegőbe a közelből, amint megláttak. Most jó időre megint elvágtam magam náluk?

2012. február 20., hétfő

Réceriogatás

A jég levonult a Dunáról, már csak elvétve úszkál rajta egy-két kisebb jégtábla. Úgy terveztem, hogy Tamás barátommal szombaton reggel kisátrazunk valahol a parton, ahol vízi madarakat leshetünk meg. Sajnos a barátom nem ért rá, ezért nem nagy lelkesedéssel, az eredetileg tervezettnél később egyedül indultam felderítésre. Egészen a Pilismaróti öbölig kellett autóznom, hogy népes madár csapatot találjak. Ott aztán cserkelve próbáltam megközelíteni az olvadó jégmező tavacskáiban pihenő kacsákat. Szárcsák, tőkés-, barát- és kontyos récék osztoztak a fürdőhelyen.


Két kis bukó elkülönült a többiektől.


A nyílt vízen három bütykös hattyú evezgetett.


A legéberebbek a szárcsák voltak, ők hamar futásnak eredtek és a folyó közepére igyekeztek.
A barátrécék még egy darabig hagyták, hogy közelítsek.


Hiába használtam fedezéknek a fűzfa bokrokat, hamarosan riadtan megindultak ők is.




Legközelebb a tőkés récék engedtek.


Aztán hamarosan ők is szárnyra kaptak.


Ismét bebizonyosodott, hogy a cserkelés nem a legjobb módja az állatok megközelítésének. Bár be kellett érnem ezekkel a távoli képekkel, a szép napsütésben élvezetem a kirándulást.

2012. február 15., szerda

Hús és más

Kezdem unni a kicsi madárkákat. Minden alkalommal ugyanaz a műsor, ugyanazokkal a szereplőkkel, már lefotóztam őket közelről, távolról, előről, hátulról. Ugyanakkor érzem, hogy ez a les az erdőhöz közel, a  pusztaság mellett többre hivatott. Kezdettől van kinn hús a ragadozóknak. Az ölyvek olykor-olykor le is csábíthatók vele, de sajnos, már felismerték, hogy valaki többnyire mindig leselkedik rájuk a kunyhóból.
A hollók tegnap is ott krákogtak a fejem felett, de nem méltóztattak leszállni. Ők is sejtenek valamit.
Azon kevésbé csodálkozom, hogy rókát nem láttam még ott, hiszen éjszakai állat, amellett éles szimata segíti őt a rejtőzködő ember felismerésében. De az biztos, hogy járkál arrafelé egy koma, hiszen a vadászoktól kapott frissen nyúzott őzbőrt, vadmalac fejet, szarvas belsőséget nem tud akárki elvonszolni a helyéről. Most is találhatna ennivalót bőségesen, igaz, jéggé fagyva. Tény, hogy minden alkalommal reménykedem, hátha éppen akkor űzi őkelmét a kunyhóm elé az éhség, amikor bent ülök. Ráadásul mindezt szép hóban tehetné! Ha már álmodozom...
Szóval, a fél szemem mindig a húson tartom, ha a lesnél vagyok. Csipkedik azt a cinegék és a fakopáncsok...


... és a szajkók is. Ezeknek a madaraknak kell a fehérje és a zsír a hideg napokon.


A mátyások boldogan lopkodják a nagyobb darabokat.


Tegnap délután végre nagyot dobbant a szívem. Egy fácánkakast figyeltem éppen, amint a les előtti kapirgálásából megriadva oldalra szaladt és nyakát kinyújtva ijedt kakatolásba kezdett. Hogy miért nem a les előtt produkálja magát? Hát, amint felnézek, egy vörös bundát látok felvillanni a messze távolban, magas gazok takarásában.


Pár pillanat és a róka eltűnt. Hiába vártam, nem bukkant fel újra. Be kellett érnem ezzel a csupán emlék képnek jó felvétellel az első találkozást. Nem tudom, hogyan volt képes a fácán észrevenni az ötven méternyire lopakodó rókát? Micsoda kifinomult ösztön működik az állatokban a túlélésük érdekében!
És nem ez volt tegnap az egyetlen eset, hogy a kakasok a segítségemre voltak. 
Az etető alatt eszegető két másik fácán hirtelen helyből repülő rajtot vett. Vajon mitől ijedhettek meg?
Még az oldalsó kémlelő nyíláson keresztül is körbenéztem, de nem láttam semmit. Csak pár perc múlva vettem észre a váratlan vendéget.


A barkás agancsú szép bak besétált a madáretető mögé ( még jobban félre kell tennem, ha rókát várok ) és onnan szimatolt.


Nem láthatott, de ösztönösen jobbnak látta elhúzódni. Akkor pillantottam meg a társát.


Szép komótosan jobb felé tartottak. Milyen jó, hogy nemrég kivágtam azt az oldalsó ablakot!


Mielőtt végleg eltűntek, az idősebb bak még visszanézett, mintha azt kutatta volna csodálkozva, hogy mi a gyanús neki ebben a magányos nádkunyhóban?


Így történt, hogy  a sok tollas után tegnap végre szőrös állatokat is fotóztam a lesből. Remélem, egyszer majd a ravaszdi is betéved. Hazamenetelem előtt azért még tettem róla, hogy a szokott vadászösvényéről könnyebben idetaláljon...