KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2011. augusztus 31., szerda

Kár, kár, kár...

Sajnos a sziget egyre kevesebb fotótémát kínál, bár az itteni napkelték szerencsére még mindig gyönyörűek.


Az állatvilág megsínylette a Vízművek kerítés építési akcióit, legalábbis elhúzódtak az állatok zavartalanabb vidékre. Hetek óta nem láttunk például őzeket. Hiába keressük őket a lucernásnál. Ott most csak néhány szürkegém álldogál a messzeségben és reménykedik, hogy talál néhány óvatlan, elfogyasztható pockot. Kevés az esélyük, mert már az egerészölyvek is elpártoltak innen. Kár! Legutóbbi sétánk alkalmával csak két holló zsákmányért folytatott légi harcában gyönyörködhettünk.


A Dunához is lesétáltunk, hogy lássunk még valamit. Egy szürkegémet riasztottunk fel, lomha szárnycsapásokkal siklott tova a víz felett.


Csak egy tőkés réce nem zavartatta magát, ő jobban hozzászokott az emberek zavarásához.


Vác felé tekintve szürke párán keresztül láthattuk a templomok tornyait és a Naszályt. Még zöldellnek a fák, de már az ősz hangulatát árasztja a nagy folyó.


Kár, hogy csak ennyi fért ebbe a bejegyzésbe! Kár, kár, kár!

2011. augusztus 26., péntek

Szemkontaktus

Egyik hajnalban megint ellátogattam a kanalasgémek tavához. Csak a maradékát találtam, a vízfelület a nagy melegben összezsugorodott, de az iszap még bokáig ért a partján. Nem láttam értelmét a sárban elmerülve várakozni a bizonytalanra, inkább a főút túloldalán lévő kis tónál próbálkoztam, ahol előzőleg sok madarat láttam. Átkűzdöttem magam a nádason és egy vízben álló, kiszáradt fával szemben tettem le a sátram.
Várakozás közben eszembe jutott, hogy kis vöcsöknek is kell itt lennie, nosza, elő a mobiltelefont és játszani kezdtem a nótáját. Kisvártatva megérkezett egy fiatal példány. Az egyébként nagyon félénk kicsike most gyanútlanul közelített. Elcsodálkoztam, hogy milyen egyszerű is fotózni ezt a mutatós kis bukó madarat!
És milyen jó a szemkontaktusa! ( Ezt most tanultam egy menő madárfotós lapon L. mestertől.) Igaz, hogy ezt a kis madár magától tudja, nem kellett semmit sem tennem ezért, csupán kattintani... Bezzeg a hülye jégmadár az nem néz a fotós szemébe, az csak a vizet bámulja... Miért is pazaroltam rá az időmet?


Oldalra tekintve egy fiatal üstökösgémet vettem észre. Sajnos ő is meglátott és a kép elkészítése után rögtön elrepült. Viszont itt hagyta a kiváló szemkontaktusát. Má' megérte lefotózni!


A fára kis kormoránok ültek szárítkozni.


Rájuk zoomoltam, mert rettentően izgatott, hogy vajon milyen a szemkontaktusuk? Ez talán jó...


... de ez már nem mer a szemembe nézni. Vagy mégis? Olyan bizonytalan vagyok...


Egy fatönkön napozó teknős eléggé el nem ítélhető módon éppen nekem háttal foglalt helyet, mit sem sejtve a szemkontaktus fontosságáról. Gondolkoztam is, hogy egyáltalán lefotózzam-e?


Az elém bátorkodó szárcsa szeme megakadt a sátramon, szinte láttam rajta, hogy a szememet kereste, kontaktus létesítése céljából. Ezt a madarat érdemes lefotózni!


Érdekes, hogy bakcsókat csak akkor láttam, amikor sátrat bontottam. Felrepültek, de még visszakanyarodtak, hogy megmutassák a szemüket. Rendes, művelt madarak, fotózásra alkalmasak...


Láttam még egy szürkegémet és egy nagykócsagot, de nagyon távol voltak, nem néztek a szemembe, ezért le sem fényképeztem őket.
Kedves L. Mester!
Biztos vagyok benne, hogy büszke lenne rám, ha olvasná szerény bejegyzésemet, melyben tanúbizonyságát adtam annak, hogy milyen alaposan elsajátítottam legújabb tanítását, melyben nemrég részesíteni volt szíves. Ígérem, hogy eztán csak szemkontaktusra alkalmas madarakat fogok fotózni! Kattintásra sem méltatom a párzó, a zsákmányát kereső, a táplálkozó, a szomját oltó, a társával viaskodó és egyéb figyelmetlen szárnyasokat! Csak a szemembe nézőket. Amennyiben ezt  a fogadalmamat megszegem, akkor bármilyen jó fotóm haladéktalanul lefokoztassék, leminősíttessék és felkoncoltassék!
Éljen és virágozzék a fotósok és a madarak közötti elengedhetetlen szemkontaktus!

2011. augusztus 22., hétfő

Apadás

Ha hétvége, akkor jégmadár fotózás. Mostanában nálam ez a program, mivel ilyenkor kerülök a holtág közelébe, ahol két hete az akkori kedvező vízállásnak köszönhetően egy év után újra felfedeztük a madarakat. Szombaton és vasárnap kora reggel már a sátrainkban gubbasztunk Tamás barátommal a hínáros kis öböl magas partján a jegeseket és a szép fényeket várva.


Ez a két dolog azonban csak ritkán jön össze egyszerre. A magas fák sűrű lombján át a korai órákban elvétve esik be a napsugár az ágra, de ha beül a madár, akkor azért bármilyen rossz fényben lefotózzuk.  Főleg, ha ilyenkor történik valami érdekes, például halfogás.


Így aztán képeink minősége eléggé szélsőséges és a selejt is sokkal gyakoribb.


Aztán a nap a fák fölé emelkedik, elönti a tájat a fény és a háttér kivilágosodik.


Sajnos, ilyenkor általában már árnyékosabb helyekre húzódnak és beülő fáinkat ritkábban látogatják a jégmadarak. Azért mi még várjuk őket és jobb híján békákat fényképezünk...


...vagy a víz színén futkározó molnárkákat.


Sajnos a víz mostanság már erősen apad, egyre kevesebb a hal és a jegesek mindenféle apró vizi élőlényt összefogdosnak.


A fotós zsákmánya is egyre fogyatkozik, pedig jó lett volna valami látványos akciót elcsípni. Idén csak legfeljebb egy-egy szárnyemelésre tellett.


Még alig kezdődött el, máris a végét sejteti a jégmadár "vadászati szezonunk". Így volt ez eddig minden évben.


És, ha egyszer elszoknak erről a helyről, akkor egy évig megint búcsút mondhatunk ezeknek a gyönyörűségeknek.


A vízbe csapó, vagy onnan hallal felröppenő jelenetekről sajnos csak álmodunk. Csalizás nélkül erre itt szinte semmi esélyünk nincs. Pedig egyszer csak meg kéne próbálni már! Kedves madaraink és az évenkénti szórakoztató fotózás miatt a kis holtágnak így is hálásak vagyunk.

2011. augusztus 18., csütörtök

Szerkő reggeli

Általam még sosem látott gyönyörű madarak, nevezetesen kanalasgémek fotózásának jó esélye csábított egy új vízre. Kellő időben már állt a sátram a kis tó süppedős partján. Még csak derengett, de már megjelent az égen néhány gémféle.


Ki tudja, hol szálltak le, de a kelő nap fénye csalódáskeltően madár nélküli vizet világított meg körülöttem.


A szórványosan feltűnő barázdabillegetőket, liléket és cankókat leszámítva csupán néhány szerkő szórakoztatott. Egyikük reggeli fürdővel kezdte a napot...


...majd szárnyát tárogatva szárítkozott.


Csak akkor vettem észre, hogy fiatal fióka, amikor az öreg leszállt mellé. Kérem a reggelimet! - mondhatta a kicsi.


Egyre hangosabb követelőzése zsákmányszerzésre indította  nevelőjét.


A fióka véget nem érő sipítozása már engem is idegesíteni kezdett.


Aztán végre megérkezett és átadásra került a frissen fogott halacska.


A sipítás megkönnyebbülésemre abbamaradt, a fióka éhsége csillapultával átmenetileg megnyugodott.


Aztán persze ő is elrepült, mint az én reményeim. Ma nem jöttek a gémek. Talán majd legközelebb...

2011. augusztus 16., kedd

Hajnali jégmadár

Imádom a nyárvégi hajnalokat a szigeten. A párán átderengő gyenge fény sejtelmessé teszi a tájat.


Jégmadarazni indultunk Tamással a kedvenc holtágunkhoz, de annyi időt azért adtunk magunknak, hogy kitekintsünk a Dunára. Vadkacsák mozgolódtak a part közelében.


Az ég, a víz és köztük a templomok megkettőzött árnyképének pazar látványa ismét megérintett és kattogtatásra késztetett.


Ahogyan a vízparti nyárfa levelein átszűrődő arany színű fénypászmákat is meg kellett örökítenem.


Felállítottuk lessátrainkat és vártuk a madarakat, no és azt, hogy a nagy fák lombjain keresztül némi fény is utat törjön magának. Valami oknál fogva csak addig mutatkoznak itt a jegesek, amíg nincs közvetlen napfény. Akkor elvonulnak más, árnyékos vizekre. Fény hiányában pedig tudvalevőleg nehéz jó képeket csinálni. Akciók ezúttal amúgy sem voltak és a vadászatuk sem volt túl sikeres, így csak ülő jégmadarak fotói élték túl a selejtezést. Azokkal pedig már "Dunát lehet rekeszteni".


Abban bízom, hogy kedvező marad a vízállás és a jégmadarak megvárják, hogy újra próbálkozhassak...

2011. augusztus 12., péntek

Mint a mesében

Mióta természetfotózással foglalkozom, azóta vágyom arra, hogy dámszarvas bikát fényképezzek.
Nagyon tetszik ez az elegáns megjelenésű nemes vad, tekintélyes lapátjával és nyári bundájának rőt színével.
Sokszor próbálkoztam, de egy-két gyengébb képnél többre nem jutottam. Már-már el is könyveltem magamban, hogy ez így marad, míg a napokban egy kedves fotós barátom felhívott és azt ígérte, hogy elvisz egy jó dámos helyre. Kora délután találkoztunk. A sorompókkal védett rossz erdei úton már az ő terepjárójával közelítettük meg a helyszínt. Az utolsó métereken az autóból a fák lombjain át a völgybe tekintve már láttunk is néhány távoli állatot. Majdnem kiugrottam a mozgó autóból, hogy ki ne hagyjam a számomra eddig egyedülálló lehetőséget, de barátom mosolyogva türelemre intett. Lesz ennél jobb alkalom is! - nyugtatott.
És valóban: amint a fák árnyékában csendben lopakodva lefelé ereszkedtünk, a lombokon keresztül már elkészíthettem az első képet a békésen pihenő, barkás agancsú bikákról.


Voltak vagy harmincan, de a lombok miatt nem fértek egy képre. Mind bika, és a legtöbbjük kapitális!


Jó szelünk volt. Fenéken csúszva igyekeztem jobb kitekintésű fedezéket találni. Egy idő után a bikák egyenként megindultak jobb felé, kiváló alkalmat adva az egyesével  fotózásra.


Nem sokat időztek ott, hamarosan visszatértek a pihenő helyükre. Egyikük ügetve...


... a többség viszont békésen poroszkálva.


Váratlanul egy kivácsiskodó és óvatlan útépítő munkás közelített mögöttem. Zavarok? - kérdezte naivan, de már válaszolnom sem kellett, mert az állatok megiramodása költőivé tette a kérdést. A dámok távollétét kihasználva csatlakoztam a barátomhoz egy még jobb helyen. Na, meg vagy elégedve? - kérdezte mosolyogva. Már az eddigiek felülmúlták a várakozásomat, ha most lenne vége, akkor is elégedett lennék! Nemcsak az állatok száma, szépsége, közelsége, de a gyönyörű napsütés is igazi fotós ünneppé tették a délutánt. Nem kellett sokáig várnunk, a dámok kezdtek visszaszállingózni.


Az előőrs után jött az egész csorda.



Az új helyen kissé szétszóródtak, aminek ismét örültem, mert egyesével tudtam fotózni őket.


Vagy éppen kettesével. :)


Aztán megint összeállt a fűnyíró sor és folytatódott a csoportos legelészés.


Ekkor fordult meg a szél és a bikákat máris hátulról fényképezhettük.



Az erdő szélén még megálltak és visszapillantottak.


Ezután már nem változott a szélirány, a további várakozásnak nem volt értelme. Még csak öt óra volt és mennyi mindent láttunk! Hálás vagyok a barátomnak, hogy megajándékozott ezzel a nagy élménnyel. Kár, hogy nem árulhatom el sem a helyszínt, sem a nevét. Adósa vagyok. Nem tudom, mivel fogom tudni viszonozni a szívességét, hiszen nálam haladottabb természetfotós, aki már úgyszólván mindent lefotózott. Talán a jövő évi rókakölykökkel? Majd elválik...